Se kép, se hang

Tessenek belenyugodni: magyar adón aligha lesz látható a magyar bajnokcsapat BL-selejtezőbeli visszavágója. Nincs pénz arra, hogy az Elfsborg–Debrecen meccs jogdíját valamelyik magyar tévétársaság kifizesse, úgyhogy szerda este hét órakor foci helyett marad a szokásos hétköznapi program: szappanopera, bulvár hírmagazin, egy filmsorozat 131. része, sakkműsor, esti mese.

A futballrajongó ember ilyenkor szembesül a valósággal, azzal, hogy a magyar labdarúgás nem éri meg a pénzét – sem kettő-, sem négymillió forintot, ennyit kóstált volna a svédországi közvetítés –, illetve az is tényszerűvé válik, hogy foci címszó alatt teljességgel felesleges, értelmetlen nemzeti ügyről, érzésről beszélni. Ami azért baj, mert adott esetben a siker (főként a futballpályán elért) csak boldogítja az emberek lelkét, s bár biztatnék is mindenkit, tessenek már lelkesedni kicsinykét, szorítani azért, hogy a magyar bajnokcsapat ledolgozza az egygólos (amúgy nem ledolgozhatatlan) hátrányát, de hogy a fenébe lehet úgy lelkesíteni, ha fociügyben a tény az, hogy az év tán legfontosabb meccse nem ér egy petákot sem.

Olyan, mintha már minden elveszett volna, a fene nagy búsongást eleve belénk döngölik azzal, hogy nincs ebben az országban olyan pénztárca, amelyikből megérné kivenni a magyar bajnokcsapatért néhány milliót. Elvész az illúzió, mindaz, ami a focinkat még a felszínen tartaná. Az illúziónk pedig talán éppen az, amit a focinkat szívéből szerető ismert üzletember, Demján Sándor fogalmazott meg, amikor a labdarúgás jövőjével kapcsolatosan faggatták: a magyar futball akkor támad fel, ha az álmodott sikerért mindenki összefog, a klubok a BL-ben induló csapatot a legjobb játékosokkal segítik, s semmi sem lesz drága ahhoz, hogy a szurkoló láthassa kedvencei minden fontos meccsét.

Ehelyett ma ott tartunk, hogy se pénz, se lelkesedés – se kép, se hang... Még szerencse, hogy labdára telik.