Szédületes produkció

Akár a Hősök című soro zat egyik szerepét is önre oszthatnák…Akár a Hősök című soro zat egyik szerepét is önre oszthatnák…

Nem hinném, hogy a filmsztárok között lenne a helyem – szerénykedett Tóth Iván. – Még akkor sem tartom magam hősnek, ha lassan már belém beszélik, annyian mondták ezt a csütörtöki meccs vége óta. Jó, jó, megfogtam három tizenegyest, de nem kell ezt túlmisztifikálni, csak tettem a dolgom.

Arra már volt ideje, hogy visszanézze a találkozót?

A nagyját láttam. A mérkőzések után amúgy sem alszom el könnyen, most különösen nehezen jött álom a szememre. Egyrészt fájt mindenem, másrészt újra meg újra visszapörgettem magamban a legfontosabb eseményeket. Hajnali négy körül bóbiskoltam el, de hatkor arra riadtam fel, hogy a sportadó ismétli a meccset, s hetven percet elmulasztottam.

Nem vesztett sokat.

Nagyjából azért képben voltam, hogy mi történt addig, valóban nem volt színvonalas a csata. Ezt még elnéztem volna, azt ellenben szörnyű volt látni, ahogy az ellenfél egyik játékosa letaglózott. Gyomorszájon térdelt, majd rám esett, egy percig nem is kaptam levegőt. Még a hosszabbítás alatt is szédültem, öklendeztem.

Hogy a tizenegyespárbaj során jobbra-balra dőlt, az nem a szédüléssel magyarázható, ugye?

Addigra magamhoz tértem. Amúgy pedig nem vagyok mai gyerek, hamar kifigyeltem, hogy a Nistru legtöbb futballistája jobb lábbal a jobb kezemhez rúgja a labdát, innentől fogva már csak az volt a kérdés, idejében odaérek-e.

Az ötödik, illetve a hetedik sorozatban úgy állt a gólvonal elé, hogy ha nem ér oda, kiesik a Honvéd. Nem remegett keze, lába?

Egyáltalán nem idegeskedtem, sőt tudtam, hogy nem lesz gond, megfogom a labdát.

A látványos sprint elmaradt a végén.

Nem tartozom a magukat ünnepeltető focisták közé, most is furcsa, hogy tízpercenként keresnek az újságírók, nem vagyok ehhez hozzászokva. A srácok egyébként megindultak felém, ám már messziről üvöltöttem feléjük, eszükbe ne jusson rám ugrani, mert összeesem… Biztosan nem bírtam volna el a súlyukat.

Kész szerencse, hogy a felelősség terhét jól viselte.

Azért ne feledje, a tizenegyespárbajban egy kapus csak nyerhet. Tulajdonképpen a moldovaiak kapusával versenyeztem, ahogy hallottam, huszonkét évesen nagy jövő előtt áll, egy magamfajta harminchat esztendős „öregembernek” jót tett, hogy sikerült megfricskáznom őt és a csapatát.

Mit remél a Hamburg elleni csatától? Egyáltalán, remél valamit?

Miért ne bizakodhatnék? Minden mérkőzéshez úgy kell hozzáállni, hogy kizárólag mi nyerhetünk. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a németek milyen játékerőt képviselnek, de vegyük csak a legfrissebb példát: az Otaci ellen mindenki minket tartott favoritnak, és tessék, csak egy hajszálon múlott a továbbjutásunk. Szóval tisztességgel felkészülünk, aztán majd meglátjuk, ez mire lesz elég.

Mit szólna a hasonló befejezéshez?

Ha garantálják ugyanezt a végkifejletet is, benne vagyok! Örökké emlékezetes marad, ahogy csütörtök este négyezren skandálták a nevem, mindennap átélném ezt az élményt. Egye fene, még az ütközést is vállalom a sikerért cserében, legfeljebb az UEFA-kupa-döntő után szerzek új bordákat valahonnan…