Az olasz harmadik liga is előrelépés

Irigylem: napsütés, ten gerpart, laza, harmadosztályú edzések…Irigylem: napsütés, ten gerpart, laza, harmadosztályú edzések…

Miről beszél?! – vágott közbe Horváth András, akinek boldog nyara lehet: előbb házasságot, majd három évre szóló olaszországi megállapodást kötött. – Vasárnap több száz kilométert buszoztunk azért, hogy a gubbiói edzőtáborban hétfőn megkezdhessük a felkészülést. A részletekben alighanem felesleges elmerülni, de annyit megjegyeznék, hogy irtózatosan kemény munka folyik, s pihenésre egyhamar nem lesz mód: a jövő hetet is itt töltjük, és ahogy hallom, jó esély van rá, hogy azután még egy hétig maradunk. Szóval ennyit a harmadosztályú tréningekről. A napsütés amúgy igaz, ám ezért se irigyeljen: nap mint nap harmincöt Celsius-fokos hőségben nem kellemes fel és alá rohangálni.

Kész szerencse, hogy néhány soproni edzéssel a lábában érkezett új csapatához.

Á, az nem sokat ért. Kisebb sérüléssel bajlódtam, ezért csak mocorogtam.

Mi volt az oka, hogy aztán Gallipoliig rohant?

Dario Bonetti hívott. Eddigi edzőim közül ő a csúcs, úgy éreztem, érdemes követni.

Árulja el, az olasz szakember mivel emelkedik az átlag fölé?

Megbízom benne, ez talán a legfontosabb. Amikor a Sopront irányította, gyorsan rádöbbentem, hogy nem csak a futballról, az életről is hasonlóan gondolkodunk. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk, szerintem az sem véletlen, hogy ő augusztus ötödikén született, én pedig hatodikán. Ha rám néz, már abból tudom, mit akar.

Jó lehet. A társak sztárként fogadták? Mégiscsak válogatott labdarúgóval ismerkedhettek össze.

Az újságok megírták, hogy szerepeltem már a nemzeti együttesben, ezt bizonyára olvasták a játékosok is, de ahogy látom, nem különösebben érdekli őket. Igazuk van, nem is kell ettől hasra esni, ők csak azt értékelik majd, ha a Gallipoliban megfelelő teljesítményt nyújtok.

Feltehetőleg azt mások is értékelnék: eljátszott már a gondolattal, hogy sikeres szezon után egy, esetleg két osztállyal feljebb kerülhet?

Nem csupán én szeretnék osztályt váltani: a feljutás a cél.

Szépen hangzik, de legutóbb a tizenegyedik helyen zárt a gárda.

Most jobb lesz! A csapat hatvan százaléka kicserélődött, reméljük, az újak ügyesebbek, mint a régiek.

Életre szóló barátságot aligha kötött bárkivel is ennyi idő alatt.

Egyelőre ott tartunk, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson. Kezet ráztunk, mindenki elmondta, hogy hívják, aztán kezdődött is az edzés. Jól érzem magam, azonban még furcsa, hogy megannyi új arcot látok, ráadásul az ország, a kultúra, a klíma és az étrend is új. Sebaj, majd megszokom. Ha meg nem, akkor megyek vissza Magyarországra. Persze nem az a célom, hogy a télen már ismét otthon futballozzak, szeretném megállni a helyem. Ennél merészebb kijelentésekre azért nem vállalkoznék, először is azt kell megvárni, hogy a Gallipoliban megfelelek-e.

Szomorú lenne, ha nem.

Nagyon szomorú, azonban benne van a pakliban, hogy nem sikerül bizonyítanom. Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer kipróbálhassam magam Olaszországban, annyira vonz az itteni futball. Még azzal is kiegyeztem volna, hogy pályafutásom végén levezessek egy ötödik vagy hatodik vonalbeli olasz együttesben. Veszítenivalóm, úgy vélem, nincs, ha nem válok be, legfeljebb hazazavarnak.

Ne legyen már pesszimista: egy Serie C-s klubhoz igazolt.

Ez igaz, csakhogy az eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondanom: a Gallipoli jó NB Ies szintű csapat.

Olvastam, a stadiont a strandtól száz méterre húzták fel.

Egy Pintér Attila-féle felszabadító rúgás után a tengerből kellene visszahozni a labdát… A nézőtéren öt-hatezren férnek el, állítólag mindig dugig megtelik a lelátó. Mondják azt is, hogy ebben az országban két nép él, az olasz, illetve a délolasz. Utóbbi él-hal a csapatáért, szenvedélyesebb drukker nincs nála, haragját jobb elkerülni. Mivel Gallipoli a csizma sarkában fekszik, jól kell szerepelni, különben…

Várhidi Péter mit szólt a klubcseréhez?

Nem beszéltem vele. A bő keretben eddig rendre számításba vett, bízom benne, hogy ezután is méltó leszek a bizalmára. Egy biztos, történjék bármi, én nem mondom le a válogatottságot.

Amikor Lőw Zsolt a harmadosztályú Hoffenheimhez szerződött, kikérte az akkori kapitány, Bozsik Péter véleményét.

Lehet, hogy nekem is fel kellett volna hívnom Várhidi Pétert, de gyorsan kellett döntenem, és tudja, volt egy álmom… A kapitány telefonszáma különben sincs meg, és nem is akartam zavarni.