Legjobb helyen, Szombathelyen

Noha a világhálós enciklopédia megemlékezik arról, hogy Bozzaiból származik Fábián Ambrus egyháztörténet-író is, a Vas megyei falu talán leghíresebb szülötte Halmosi Zoltán, aki a Haladás dresszét 306, a címeres mezt pedig 11 alkalommal húzhatta magára. Némi nosztalgiázásra remek apropó: a korábbi kiváló középpályás ma 60 esztendős.

Isten éltesse még sokáig! Gyanítom, elhalmozták ajándékokkal.

El ám! Nem hittem volna, hogy közel a hatvanhoz bármivel is meglephetnek a szeretteim, illetve a barátaim, de szombaton sikerült nekik – vallotta be Halmosi Zoltán. – Azt tudtam, hogy szülőfalumban díszpolgárrá avatnak, azt viszont nem, hogy a háttérben körmönfont szervezkedés folyt. Ugyanis a ceremónia után rendezték a Bozzai–Haladás öregfiúkmeccset, és a hazai együttes edzőjeként csak ámultam, hogy a Haliban kik lépnek pályára. Meghatott, hogy a hajdani játszótársak közül szinte mindenki ott volt.

Gálamérkőzésről lévén szó, nyilván gólzáporos döntetlen lett a vége.

Hat gól esett, ez igaz, csakhogy abból ötöt a Haladás szerzett. Megjegyzem, volt esélyünk a döntetlenre, ám az ellenfél kapuját Király Gábor őrizte, és rúghattuk neki bárhová a labdát, megfogta. Szerintem azt az egyet is szándékosan engedte be, hadd ünnepeljünk kicsit…

Önt hosszú-hosszú éveken át éltették Vas megyében: ahhoz képest, hogy Bozzai és Szombathely között alig tizenöt kilométer a távolság, igen messzire jutott.

Nem szaporítanám a szót: csodálatos időszaka volt az életemnek. Nemegyszer szerettek volna a fővárosba vinni, kitartóan hívott a Vasas, miközben keresett a Honvéd és a Ferencváros is, azonban a szívem mindig otthon tartott. Na jó, 1969-ben majdnem engedtem az angyalföldiek csábításának, a csehszlovákok elleni marseille-i világbajnoki selejtező előtt már-már Vasas-játékosként járkáltam Mészöly Kálmánék társaságában, ám a kudarctól szinte mindentől elment a kedvem, csak arra vágytam, hogy visszatérjek Szombathelyre. Pályafutásom legnagyobb csalódásaként éltem meg, hogy nem jutottunk ki a vébére.

A 306 Haladás-meccsből ki tudna emelni egyet?

Nem fog ki rajtam: hatvankilencben a Honvédot fogadtuk, egy egyre végeztünk, a Népsporttól kilences osztályzatot kaptam. Ahhoz képest, hogy kis híján lekéstem a találkozót, igen jól ment, a válogatottba is ezután kaptam meghívót.

Ha erről a késésről bővebben mesélne…

Csupán annyi történt, hogy a buszom alig akart megérkezni. Mire befutottam a stadionba, már beöltöztettek valakit, hogy helyettem futballozzon. A befutást különben szó szerint értse, nem is kellett melegítenem, felőlem kezdődhetett is a mérkőzés.

Apósom nagy Haladásdrukker, tőle tudom, hogy az egyik beceneve – Schlosser Imre nyomán – Slózi volt, a másik – Bozsik József után – Cucu. Melyikre volt büszkébb?

Mindkettőre! A Slózit azért kaptam, mert Schlosserhez hasonlóan karika lábaim voltak, a Cucut pedig azért ragasztották rám, mert Józsi bácsi mindig hízelgően nyilatkozott rólam.

Érdekes, én azt hallottam, hogy azért lett Cucu, mert Bozsik Józsefet idézően mozgott a gyepen.

Ezt szívesen megerősíteném, kár, hogy nem láttam Józsi bácsit futballozni.

Fiát, Halmosi Pétert viszont láthatja. Mit szól hozzá, hogy ő már tizenkétszeres válogatott?

Rendkívül boldoggá tesz, hiszen a szülő akkor örül igazán, ha a gyereke lekörözi. A magam idejében én sem számítottam rossz játékosnak, a labdát általában oda rúgtam, ahová akartam, de Peti többre vitte nálam. Céltudatos, ügyes srác, ráadásul nálam jobb futballista.

Megértem, hogy elfogult…

Egyáltalán nem vagyok az, őszintén így gondolom. Régóta élünk Szombathelyen, Bozzaihoz már csak a focicsapat, egy kis telek és a temető köt, de ott, a megözvegyült, három gyereket felnevelő édesanyámtól tanultam meg, mi a szeretet és a becsület. A mai napig abból élek. A világban szinte mindent meghatározhat az ember, csak azt nem, hogy mikor és hova születik. Én jókor és jó helyre születtem, hálás vagyok a sorsnak az eddigi hatvan évért.