Hogyan építhetnénk elegendő létesítményt?

Tisztelt Szerkesztőség!Figyelemmel követem megindított fórumukat a magyar sport égető kérdéseiről. A felvetett kérdések valóban égetőek, csak nehéz rájuk választ adni. Én a 4. kérdésükhöz – „Hogyan építhetnénk elegendő létesítményt?” – szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz: sok pénzzel.Ha viccelődni szeretnék, akkor itt be is fejezném! De nem teszem. A felvetett témával, a lágymányosi egyetemi sportcsarnok történetén keresztül kívánok foglalkozni.A történet sajnos nagyon régen, 1995-ben kezdődött. A tervezett 1996-os Világkiállítás lemondása után született meg ugyan is az a kormánydöntés, hogy az egyetemi létesítményeket meg kell építeni.Mivel ez a létesítmény volt a legjobb előkészítési stádiumban – a földmunkák és próbacölöpözések elkészültek – 1995-ben megkezdődhetett a további építés.1996 júliusában megtarthattuk a bokrétaünnepséget, amiről akkor az újságok is beszámoltak, és bízvást hihettük, hogy 1997 végén, a tervezett időben, átadhatjuk a második legnagyobb budapesti sportcsarnokot, a hozzá tartozó öltözőkkel (38 csapatöltöző), szociális helyiségekkel, tíz darab 18-szor 18 méteres edzőteremmel – amelyek közül kettő-kettő összenyitható – és a 200 személygépkocsi tárolására alkalmas mélygarázzsal.A tervezett éves pénzek azonban nem álltak a továbbiakban rendelkezésre, és végül 1997 őszén a kivitelezési munkákat fel kellett függeszteni. Azóta eltelt tíz év, és a helyzet változatlan.Ezt kell mondani annak ellenére, hogy az elmúlt napokban látott napvilágot az a hír, hogy döntés született a létesítmény építésének folytatására, mégpedig kongresszusi központként, állami illetve magántőke bevonásával, mintegy hatmilliárd forint nagyságban.Remélem, ez esetben történik is valami érdemleges a létesítmény befejezése és hasznosítása ügyében. Az elmúlt tíz évben ugyan is többször is felmerült, hogy végre befejezik, amit elkezdtek, de valahogy mindig megbicsaklott az ügy.Még 1996-ban, az építkezés idején felmerült a 2001-es kosárlabda Eb rendezésének megpályázása, amikor is az egyik helyszín ez a sportcsarnok lett volna. Ez nem sikerült, de hazai döntésen múlt, hogy a tervezett kosárlabda programból sem lett semmi. (Magyar Nemzet, 1999. május 22.)Ugyancsak szóba került a befejezés a millenniumi ünnepségekre is (HVG, 1999. január 23.). Ismét felvetődött a téma a BS szomorú leégése kapcsán is, de ez a csarnok akkor sem kellett. Ugyancsak nem kellett a 2002-es tornász világbajnokság rendezése kapcsán sem, bár ez volt az elsődlegesen kiszemelt helyszín.(Nemzeti Sport, 2001. november 4.; Népszabadság, 2001. november 6.)Megjegyzem, hogy a rendezés jogát megkaptuk, de nem ezt a helyszínt választották a magyar illetékesek, ahogy a 2006-os úszó Eb lebonyolítására sem ezt a létesítményt építették fel, bár összességében ez tűnt a legjobb megoldásnak.Az elmondottak alapján talán nem meglepő, hogy a derűlátásban enyhén szólva óvatos vagyok. Lehet, hogy a létesítmény funkciójának megváltoztatása jobb financiális lehetőségeket teremt, és gazdaságos üzemeltetést eredményezhet, azt azonban tudomásul kell venni, hogy a sportlétesítmények üzemeltetése nem nyereséges, vagy csak kivételes esetekben az.Ennek sok oka van, de a nézők száma mindenképpen befolyásolja. Ezt úgy értem, hogy az elvárható maximális nézőszám is kevés egy csarnok üzemköltségeinek fedezésére akkor is, ha az amortizáció költségeitől eltekintünk. Nem véletlen, hogy eddig nem akadt olyan magánvállalkozás, amelyik a „tüskecsarnok” üzemeltetését vállalta volna, még ha állami pénzen fejezték is volna be az építkezést.Ezek után ismét feltehetjük a kérdést: „Hogyan építhetnénk elegendő létesítményt?”Úgy gondolom, hogy az állam ebből nem szállhat ki. Mind a létesítmények megépítéséhez, mind az üzemeltetéshez állami pénzre van szükség. Hogy milyen mértékben, arról lehet vitatkozni! A vállalkozók ugyan is a pénzükért hasznot akarnak.Elképzelhető, hogy van vagy lesz olyan is, aki hajlandó e nélkül is pénzt áldozni a sportra, mint ahogyan egyéb jótékonykodásra is hajlandó lehet. Ehhez azonban máshol meg kell keresnie ezt a pénzt is. Veszteségből ugyan is nem lehet létezni (azokat felejtsük el, akik veszteségből tudnak milliomosként élni). Ez minden sportágra igaz, külföldön is, kivéve a labdarúgást és egy-két, nagy tömegeket megmozgató sportágat amelyeket nálunk nem vagy csak elvétve űznek.Akkor ejtsünk szót a labdarúgásról is, ami nálunk örök téma!Vegyük tudomásul, hogy ez a sportág ma Magyarországon romokban hever. Hogy mit kell tenni? Azt tegyék meg a hozzáértők, mondom a hozzá értők. Hogy ezek kik, én nem tudom. Azt viszont tudom, hogy kevesen vannak, akik a pénzüket ide befektetik, mert sokat kivenni nem tudnak. Ennél többen vannak azonban olyanok, akik még mindig tudnak elég sokat kivenni anélkül, hogy rajtuk kívül ennek hasznát látná valaki.Úgy tűnik tehát, hogy vannak égető kérdések, és nagyon jó lenne, ha ezek megoldódnának. A kérdés csak az, hogy mikor és ki oldja meg ezeket. Mindenesetre sokkal nagyobb összefogásra, reális erőfelmérésre lenne szükség, az álmodozások szintjéről le kellene szállni a földre, és tudomásul venni az adottságokat, ami nem földhözragadtságot jelent.

• A szerző vállalkozó okleveles mérnök, beruházási szakértő, 1999-ig az egyetemi sportlétesítmények beruházásait irányító létesítményi főmérnök, majd az egyetemi beruházások vezető főmérnöke
• A szerző vállalkozó okleveles mérnök, beruházási szakértő, 1999-ig az egyetemi sportlétesítmények beruházásait irányító létesítményi főmérnök, majd az egyetemi beruházások vezető főmérnöke