Megérdemelnénk a feljutást
Ül az ember a lelátón, boldogan nézi, hogy a japánok ellen büntetőkkel megnyert meccset követően miként ünnepelnek a magyar játékosok a jégen, s közben felemás érzések gyötrik. A divízió 1-es világbajnokságok történetének legnagyobb sikerét ismételte meg a Pat Cortina irányította magyar válogatott az ezüstéremmel, mégis hiányérzet vegyül az örömbe.
Az az A-csoport…
A hiányérzetet nem a bírálat diktálja. Ugyanis méltatlan, igazságtalan lenne a kritika hangján szólni erről a csapatról. Egyértelmű, hogy van még mit fejlődnie a pályán, ám kijelenthető: erre a válogatottra nagyon büszkék lehetünk! Mert ennél a csapatnál a tetteken van a hangsúly, s a tagjai valódi sportemberek, akik megérdemelnék, hogy ne csak az álmok színházában lépjenek pódiumra.
Most kiharcolhatták volna.
Szlovéniának jobb válogatottja van, ezt tudtuk, mégis… A már sokszor látott fantasztikus kapusteljesítménnyel, a játékosok legjobb formájával és némi szerencsével sikerülhetett volna. A vb második napján, az előre hozott döntőben azonban osztálykülönbség mutatkozott a felek között. Ennek ellenére 1–3-nál nagy helyzetei voltak a magyar együttesnek, közelebb kerülhetett volna vetélytársához – nem csoda, hogy a szlovénok a negyedik góljuknak úgy örültek, mint azelőtt soha, akkor szabadultak fel igazán, akkor dőlt el végérvényesen, ők mehetnek jövőre Kanadába. A vereség érezhetően mély nyomokat hagyott mindenkiben, ám egy kapitányi monológ a helyére tett mindent. A britekkel szemben 0–2-ről, a japánok ellen 1–2-ről és 2–3-ról sikerült talpra állnia a társaságnak – a tartás, a kitartás gyümölcse a jövő évi csoportbeosztás lehet. Észtország, Hollandia, Litvánia és Horvátország válogatottjánál jobb a magyar, az A-csoport utolsó helyezettje (a kívánságlista élén Olaszország) elleni ki-ki meccsen, mondjuk idehaza, miért ne sikerülhetne a feljutás?! Megérdemelnék már ezek az urak!
