Nagy kártyaparti

A karalábéleves bekerülhetne a Guinness-rekordok könyvébe, a krumplis tészta korrekt, a befejező meggyes és túrós rétes párját ritkítja. A Diana utcai Sándor-palota áprilisi napfényben fürdő teraszáról éppen rálátunk a Sándor-palotára – ebben az idilli hangulatban felettébb stílszerű a ház urának nyitó mondata.

Nem is időzíthetted volna ügyesebben ezt a látogatást, tegnap ünnepeltük a feleségemmel ötvenkilencedik házassági évfordulónkat, s napra pontosan ma volt hatvan éve, hogy Szegedről feljöttem a fővárosba: amikor beléptem az MTK öltözőjébe, Bodola Gyuláék percekig hahotáztak – mondja a köszöntés után nevetve Sándor Károly, a Csikar.

Netán jó viccel nyitott?

Dehogy, csak annyit mondtam, hogy „möggyüttem”. Amúgy szögediesen. Életemben nem volt még rajtam nyakkendő, mintha egy másik bolygóra kerültem volna.

Később már nem nevették ki, sőt felnéztek önre százhatvankilenc centije ellenére.

Az ellenfelek rettegtek tőlem. Már Bukovi Márton volt az edzőnk, amikor egy rangadó előtt elugrottam a feleségemmel a Baross kávéházba egy kicsit biliárdozni. Fél egyre járt az idő, valaki megveregette a vállamat. Bukovi volt. Hazakísért bennünket a Pozsonyi út harminchárom szám alatti lakásunkhoz, azt is megvárta, amíg bementem a kapun. Aztán felszállt a villamosra. Én meg csak álltam a lépcsőházban, a nejem meg is kérdezte, mire várok. „Most már semmire”, válaszoltam, azzal kézen fogtam, és visszamentünk a Barossba folytatni a partit.

Nem félt, hogy kialvatlan lesz a rangadón?

Nem, mert tudtam, hogy az ellenfelem egy percet sem tud aludni az idegességtől. Én pedig… Ahogy letettem a fejem, már horkoltam is.

Edzőivel mindig is sajátos viszonyt ápolt.

Köztudott, hogy Sebes Gusztávval roppant feszült volt a kapcsolatom, Bukovi Mártonnal és Baróti Lajossal viszont kiváló. Egyszer Lajos bácsi egy válogatott meccs szünetében kérdőre vont, miért nem kísérem a balbekket, amikor az felfut az ellenfél támadásával. „Lajos bácsi, húsz éve a nyakamon ülnek a balbekkek, örülök, ha egy percre megszabadulok tőlük, még kísérgessem is őket?!”

Ön aztán nem tisztelt sem istent, sem embert…

Dehogynem. Egyszer az MTK-val külföldi kupameccsre utaztunk, és látom ám, hogy az „Öreg”, vagyis hát vitéz Hidegkuti Nándor cipeli a gyúró zsákját. Ráordítok Sipos Ferire, pedig ő sem volt akárki: „Tüdő, veszed el azonnal a Nánditól a zsákot!” Komolyan mondom, majdnem elájultam, amikor láttam, hogy egy ilyen félisten cipekedik…

Kártyaszenvedélye is legendás…

Volt, mert már jó ideje nem játszom. Negyvenkilencben vagy ötvenben lehetett. Péter Gábornak a fülébe jutott, hogy minden este játszunk a Savoyban. Behívatott, s felfelé sandítva – még nálam is alacsonyabb volt – a szemem közé nézett: „Sándor elvtárs, mi a helyzet a kártyával?” Hirtelenjében csak ez jutott eszembe: „Péter elvtárs, amíg van hely, ahol játsszam, én nem tudom megállni…” Másnap megyek a Savoyba ÁVO-s egyenruhában, merthogy főhadnagyi rangban voltam, de zárva az ajtó. Péter Gábor bezáratta a lokált… A cimborák már ott vártak a lépcsőfordulóban, átmentünk a Békébe, és utána húsz évig ott játszottunk.

Mindez azért is fontos, mert úgy tudom, az ön kártyaszeretetének köszönheti az MTK, hogy még mindig létezik…

Ha úgy vesszük, igen. A kilencvenes évek elején, közepén egymás után szűntek meg a klubok, az MTK is kiesett a másodosztályba, éreztem, közel a vég. Éppen a Csörsz utcai MOM-pálya presszójában lett volna römipartink, négyre beszéltük meg, volt még félórám a kezdésig. Eszembe jutott, hogy itt van a szomszédban a Fotex székháza, s a hirtelen ötlet hatására átsétáltam, megmondtam a portásnak, szóljon fel Várszegi Gábornak, hogy Sándor Károly van itt. Emlékeztem, hogy amikor Gábor kisgyerek volt, egyszeregyszer a Pozsonyi útról én vittem őt MTK-meccsekre. Legnagyobb meglepetésemre egy perc múlva már az irodájában ültem, éjjel tizenkettőig beszélgettünk, majd másnap újra nála voltam, s nyélbe ütöttük az ügyletet: gyakorlatilag megvette az MTK-t. Ennek már több mint tíz éve…

Mit szól a mai MTK-hoz, megnyeri a bajnokságot?

Szerintem a Debrecentől nem lehet elvenni az elsőséget, teljesen törvényszerű a mieink gyengébb tavaszi szereplése. Pedig van vagy öt-hat játékos, Kanta Józseftől Németh Krisztiánig, aki jobb futballista, mint amilyen én voltam ennyi idős koromban. Csak hát húszévesen a hirtelen jött siker, a népszerűség elvonja az ember figyelmét a futballtól. Emlékszem, első MTK-s évemben én is majdnem elzüllöttem, elcsábított a nagyváros. Aztán egyszer olvasom a Nemzeti Sportban: „Ha Sándor így folytatja, mehet vissza Móravárosba…” Na, ettől a perspektívától annyira megijedtem, hogy megembereltem magam. Megnősültem, s megváltozott az életem.

Csak erről van szó?

Nem. Gyenge a fiúk kondija is. Pedig micsoda utánpótlásunk van! A múltkor nekem kellett átadnom a bajnoki érmeket, kilenc korosztályos csapatunkból hét bajnok lett, elfáradt a kezem a ceremónia végére.

Volt valami az életében, amit ma másképp csinálna?

Azt hiszem, nincs. Ezerkilencszázötvenhatban én is ott szerepeltem kölcsönjátékosként a Honvéd legendás túráján. Párizsban játszottunk, Santiago Bernabéu, a Real elnöke átjött Madridból megnézni bennünket. A meccs után elém tett egy biankó csekket, de én nem töltöttem ki. A feleségem azt mondta, megbolondultam, semmiképp sem akart hazamenni, annyira gyűlölte az oroszokat. „Karcsi, én még arra is hajlandó vagyok, hogy elmenjek dolgozni, csak ne menjünk haza!” – mondta, és én tudtam, ennél nagyobb áldozatot nem hozhatna. Viszont képtelen voltam máshol elképzelni az életemet. Tudod, az élet egy nagy kártyaparti, és azt hiszem, akkor is jót húztam…