Üzenet

Waltner Róbert hétfő reggel enyhe forradalmi hangulatban ébredt. Amikor jóízűen elfogyasztotta a kétszersültet és a tojásrántottát, már pontosan tudta, délután csuda dolgok történnek majd. Ott dolgozott még benne a mainzi csapás, a barátságos meccsen bekapott hét gól a magyar futball sokadik, immár megszámlálhatatlan megaláztatása.

Spongyát rá – hanem ami utána történt!

Összeült a klubvezetőség, majd megköszönte Sebők Vilmos és Sebők József szolgálatát. Válogatott futballistát menet közben ritkán rúgnak ki mifelénk, lett is az ügyből jókora parádé, mindenki mondta a magáét, és ebben a viharos hangulatban Waltner Róbert is úgy döntött, véleményt formál, de nem ám rövidke vers, hosszú naplórészlet vagy a villanyoszlopra felrajzszögezett tiltakozó plakát segítségével.

Ő inkább elkérte a szertárból az öltözőből elküldött Sebők Vilmos ötös számú mezét.

Kitalálhatott volna bármit, elmondhatta volna Nagy Ferenc ügyvezetőnek, Simon Antal vezetőedzőnek négyszemközt vagy az öltözőben a társak előtt, hogy mennyire fáj neki, hogy a barátjától elköszöntek. Egyenes, férfias cselekedet lett volna – belügy, amihez senkinek semmi köze. Ám a csatár úgy gondolta, hogy maradandót alkot, olyat tesz a pályán, amiről hónapok múltán is beszélnek majd. Lehetett volna ez egy emlékezetes kapáslövés a jobb felső sarokba zúduló lasztival, esetleg két-három köténycsel a Honvéd-védők sűrűjében, főleg ha már láttunk két gólt – tizenegyesből – tőle. De nem... Nem ezekről marad emlékezetes Waltner Róbert meccse a Honvéd ellen, hanem arról, hogy felrántott meze alatt Sebők Vilmos dressze feszült. A csatár a hátára mutogatva jelezte, mennyire hiányzik neki a barátja, előrelendítette a karját, és ezzel elérte, hogy most mindenki róla beszél.

És nem a két gólja miatt.

Waltner Róbert kapott egy sárga lapott, s mosolyogott: ő biztos benne, hogy mozdulatait nem értik félre.

Nem is lehet, mert félreérthetetlenek voltak a klubvezetőség, az edzője – és a közvélemény számára...