Sonka, kolbász, párizsi

Tegyük fel, hogy nem szeretem a párizsit. Nem bírom a szagát, a színét, meg az is zavar kissé, hogy fogalmam sincs, a húsüzem mely melléktermékeit gyúrták össze rúdalakba, hogy aztán az ismert néven értékesítsék.

Ha lehet választani sonka, kolbász és párizsi közül, akkor én bizony mindig az előbbi kettő közül kérek valamelyikből.

A sonka alapanyaga mégiscsak biztosabb, az ízvilága vonzóbb a párizsiénál (ó, egy remek pármaiért mit meg nem adnék), a kolbász pedig kifejezetten a kedvencem (a legjobbat még évekkel ezelőtt ettem Krakkóban).


Tegyük fel továbbá, hogy az UEFA végrehajtó bizottságának a tagja vagyok.

Április 17-én Cardiffba utazom, hogy a két napos UEFA-kongresszus résztvevőjeként hozzászóljak a kontinens labdarúgásának ügyes-bajos dolgaihoz, miközben díszes étkezéseken és fényes fogadásokon veszek részt.

Na meg persze azért, hogy szavazzak: az olasz, a lengyel-ukrán vagy a magyar-horvát pályázat nyerje a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogát.


Tegyük fel azt is, hogy valahol, valamikor, mondjuk Cardiffban, április közepén bemegyek egy boltba, egyenesen a hentespulthoz sétálok, és azt látom, hogy a polcon három termék vár eladásra: egy kis sonka, egy rúd kolbász és egy darab párizsi.

Gondolkodom kicsit, kolbász legyen-e vagy sonka, végül ez utóbbira esik a választásom.

A pult mögött álló eladó azonban bizalmasan odasúgja, nem ajánlja, hiszen épp aznap reggel látták, amint egy egér majszolja a kirágott csomagoláson keresztül az egyébként kiváló olaszországi importhúst.
Rendben, mondom, akkor legyen a kolbász!

A szegény hentesfiú restelli a dolgot, de ismét jótékonyan figyelmeztet, arról bizony úgy kellett lekapargatni a megtelepedett penészt, amely a Lengyelországból való hosszú szállítás során tapadt rá.

Nem maradt más választásom, az ízlésem sem ezt diktálná, de ezúttal mégis kénytelen vagyok a párizsit megvenni.

A magyar-horvát párizsit.