Németország: csúcs ez az érzés!

A fekete-piros-sárgába öltözött német szurkolók már vasárnap délelőtt gyülekeztek a Köln-Arena környékén, zászlókkal feldíszített autókonvojok haladtak a csarnok felé, Köln belvárosát pedig lezárták az autóforgalom elől. Ezen a napon semmi más nem volt olyan fontos a város lakóinak, mint a világbajnoki döntő.
A láz persze a csarnokban és a döntő idején tetőzött, hiszen majdnem húszezer feltüzelt, sikeréhes, szurkoló fogadta a csapatokat. A semleges szemlélőnek úgy tűnt, csak Németország lehet a világbajnok. Még akkor is, ha francia bírókra bízták a meccset, ami legalábbis pikáns döntés volt a (bírói bakiktól hemzsegő) német–francia elődöntő után.

Megilletődötten kezdett Lengyelország, ami nem volt csoda, hiszen az aréna hangulata szinte agyonnyomta a vendégcsapatot. A mindenáron rohanni és tarolni akaró németek hibáit olykor mégis sikerült kihasználniuk a lengyeleknek, akik a 6. percben vezetéshez jutottak (először és utoljára). A folytatásban azonban az 1978-ban játékosként már világbajnokságot nyerő Heiner Brand csapata bedarálta őket, öt perc alatt 8–3-ra elhúzott.

Úgy tűnt, az áldozati bárány szerepe jut a lengyeleknek, akik a csodával határos sikerekkel, az oroszok, majd a dánok legyőzésével jutottak a fináléba – a világbajnokság legnagyobb meglepetését szerezve. A csapat szövetségi kapitánya, Bogdan Wenta (a Magdeburg edzője), aki hajdan Lengyelország és Németország színeiben egyaránt válogatott volt, fegyelmezettebb támadásvezetésre intette gárdáját. Ennek hatására a rettentően erős, jól képzett lengyel belső játékosok összeszedték magukat, és feljöttek két gólra (13–11).

Ennek ellenére sem lehetett érezni, hogy Lengyelországnak esélye lenne, mert Pascal Hens, Michael Kraus és Henning Fritz vezérletével a németek szárnyaltak. Christian Zeitz ugyan gyengén értékesítette helyzeteit, de a másik oldalon Karol Bielecki is sokat rontott. A németek annak ellenére is biztosan meneteltek afelé, hogy 29 év után újra világbajnokok legyenek, hogy Fritz bokája a 35. percben megsérült, és kapust kellett cserélniük. Fritz helyére Johannes Bitter állt, aki szintén remekül védett, ám társai felpuhuló védekezése megnehezítette a dolgát. A lengyelek elképesztő akaraterővel 21–14-ről 22–21-re zárkóztak fel, ám ekkor három ziccert kihagytak. Nagy árat fizettek érte.

Hiába védett remekül Adam Weiner, ha a társai támadásban elszórták a labdát, védekezésük pedig egyre ritkábban állt össze. A vége előtt három perccel Florian Kehrmann két gólja mindent eldöntött (29–23), a közönség már éltette az új világbajnokot. A lengyelek még lőttek egy gólt, de ez már senkit sem érdekelt – a csarnok közönségén eufória lett úrrá.

MESTERMÉRLEG
Amikor játékosként világbajnok lettem, azt hittem, nagyobb boldogság nincs. Most rájöttem: van. Csodálatos csapat élén állhatok immár tíz éve, a közös munkánk gyümölcse most érett be. Valamennyi játékosomat csak dicsérni tudom, esélyt sem adtak a lengyeleknek. (Heiner Brand, a németek szövetségi kapitánya)

Semmi okunk a búslakodásra, mert egyedül mi tudtuk megverni a világbajnokot, még a csoportküzdelmekben. Az akkori teljesítményünket sajnos nem sikerült megismételnünk, de Lengyelország új büszkeségei mégis mi lettünk. (Bogdan Wenta, a lengyelek szövetségi kapitánya) ---- „A lengyelekkel kezdeném, mert nagyon bátran, okosan játszottak a hajráig. Nem gondoltam, hogy az a csapat, amelynek nincs tapasztalata a világversenyek éremcsatáiban, ilyen jól teljesít a végsőkig feltüzelt hazai gárda ellen. Nem rettentek meg a közönségtől, a fergeteges hangulattól sem. A németek ugyanakkor remekül folytatták eddigi sikersorozatukat, egy percre sem adták ki kezükből az irányítást. Végig az ő akaratuk érvényesült, s bebizonyosodott: ezen a tornán valóban ők voltak a legjobbak. Világbajnoki címüket főleg erőszakos védekezésüknek, remek kapusaiknak és gyors, kiszámíthatatlan támadásaiknak köszönhették.” ---- „A lengyelekkel kezdeném, mert nagyon bátran, okosan játszottak a hajráig. Nem gondoltam, hogy az a csapat, amelynek nincs tapasztalata a világversenyek éremcsatáiban, ilyen jól teljesít a végsőkig feltüzelt hazai gárda ellen. Nem rettentek meg a közönségtől, a fergeteges hangulattól sem. A németek ugyanakkor remekül folytatták eddigi sikersorozatukat, egy percre sem adták ki kezükből az irányítást. Végig az ő akaratuk érvényesült, s bebizonyosodott: ezen a tornán valóban ők voltak a legjobbak. Világbajnoki címüket főleg erőszakos védekezésüknek, remek kapusaiknak és gyors, kiszámíthatatlan támadásaiknak köszönhették.”