Akinek az álma már teljesült

„Vannak olyan napok, amelyek olybá tűnnek, mintha a csapatbusz egy zászlóaljnyi fekete macskán hajtott volna keresztül, úton a Vicarage Road Stadium felé” – olvashatjuk a Watford FC műsorfüzetében.Nos, elég sok ilyen napon játszott ebben a szezonban Adrian „Aidy” Boothroyd menedzser együttese, hiszen tetemes hátránnyal leszakadva sereghajtó a Premier League mezőnyében. Sajnos a szombat is ilyen nap volt: úgy kapott ki 1–0-ra otthon a gárda az élmezőnybe tartozó Bolton Wandererstől, hogy azzal az erővel meg is nyerhette volna az összecsapást – például ha a hazaiak a hosszabbításban belövik a Jussi Jaaskelainen kapus tizenhatoson kívüli kezezése miatt megítélt szabadrúgást.A válogatott meghívó mindig nagy öröm

Priskin Tamásnak, a július végén szerződtetett magyar csatárnak – sajnos vagy nem sajnos, nézőpont kérdése – nem volt köze ehhez a fájó vereséghez, mert ezúttal sem léphetett pályára, sőt a kispadon sem kapott helyet, mint ahogy a múlt szerdai Manchester United–Watford meccsen sem. Pedig az a labdarúgó, aki a magyar válogatott centerének helyén szerepel mostanában, bizonyos Darius Henderson, ebben az idényben – akár hiszik, akár nem – egyetlenegyszer sem talált az ellenfelek kapujába. Pedig erre öszszesen huszonhétszer volt lehetősége, ugyanis ennyiszer játszott a 2006–2007-es idényben Premiership-, FA-kupa- és Ligakupa-mérkőzésen a Watfordban.

Priskin Tamás a meccs lefújása után vár bennünket a Vicarage Road és az Occupation Road sarkán, egy órával későbbre, szállodánk halljába beszéljük meg a találkozót. A Watford centere unokatestvérével, a rokonlátogatáson Angliában tartózkodó Norbival érkezett a találkozóra.

„Most már teljesen a ciprusi torna lázában égek, nagyon remélem, hogy jól megy majd a játék a szigeten, s talán gólt is szerzek, mint novemberben Kanada ellen – mondta a csatár. – Nekem még most is megvalósult álomnak tűnik, hogy játszhatok a magyar válogatottban. Lelkesen támogatom Várhidi Péter szövetségi kapitány fiatalítási törekvéseit, meggyőződésem, hogy ez az útja a magyar futball felvirágoztatásának.”

A tanulóévnek még nincsen vége

Ezek a szavak a 20 éves felvidéki fiútól, aki 14 évesen került át Révkomáromból Győrbe, abszolút hihetők. Persze itt, a watfordi Travelodge recepciója előtt inkább a légiósélet a téma.

„Menedzsereim, Vörösbaranyi József és Fülöp Ferenc támogatásával tavaly július végén jöttem ki először próbajátékra, majd a Watford azonnal el is vitt a dániai edzőtáborba, s ott az előkészületi meccseken rúgdostam is a gólokat – folytatja a négyszeres válogatott. – Szerződtettek, négy napra hazautaztam, majd visszatértem, s azóta itt élek Watfordban. Mondhatom, remekül érzem magam.”

De vajon az a körülmény, hogy gyakorta a kispadról, de még sűrűbben a lelátóról nézi a csapat meccseit – olykor vergődését –, nem szegi-e kedvét?
„Csöppet sem – tiltakozott Priskin Tamás. – Eleve úgy jöttem ki, hogy az első évad afféle tanulóév, és ha olykor pályára kerülök, netán még gólt is szerzek, az bónusz lesz. Kétezer-tízig szól a szerződésem, akkor is kitöltöm, ha netán kiesnénk a Championshipbe, amit persze nem nagyon tudok elképzelni, még ha jelentős hátrányba kerültünk is.”

Elszánt, kemény, és már jobban fejel

Olyan sráctól, aki tinédzserként csöppen bele a Premier League roppant igényes világába, szinte kötelező megkérdezni, mit tanult az első néhány hónapban.

„Rengeteget – érkezett kapásból a válasz. – Most már sokkal jobban megállom a helyem a párharcokban, a fejjátékban, mint kezdetben. Külön erősítőprogramot írt elő a mesterem, hetente háromszor járok súlyzózni, s már nem idegenkedem a test test elleni küzdelemtől. A legnagyobb különbséget – gondolom, ezt már sokan elmondták – az edzések, ennek következtében a mérkőzések intenzitása jelenti az otthoni tempóhoz képest.”

Priskin Tamás watfordi magányát barátnőjének látogatásai enyhítik, s persze a családtagok is gyakran kiruccannak a fiatal futballistához: „Az Angliában légióskodó magyar játékosok közül a korábbi U21-es válogatott társammal, Fülöp Mártonnal tartom a kapcsolatot, rendszeresen levelezünk, telefonálunk egymásnak, s többször is jártunk együtt mérkőzéseken. A legnagyobb angliai élményem a múlt szerdai látogatás volt az Old Traffordban, még akkor is, ha csúnyán kikaptunk. De lesznek még kellemesebb meccseim is…”

---- A tizennegyedik szezonbeli bajnoki vereség után, ha nem is temetői, de nyomott a hangulat a Vicarage Road sajtószobájában. A vesztes csapatot 2005 márciusa óta irányító Aidy Boothroyd – aki csütörtökön tölti be 36. életévét, s ekként a Premier League legfiatalabb menedzsere – először tréfásra veszi a magyar újságíró kérdését, de aztán komolyra fordítja a szót.

– Milyen jövő vár Priskin Tamásra a Watford csapatában?
– Várjon csak, vasárnap utazik Ciprusra a magyar válogatottal, remélem, nem érkezik vissza kifacsart állapotban, mert nagy szükségünk lesz rá – válaszolt cinkos mosollyal a menedzser.

– Tényleg szükségük van rá? Akkor miért nem játszott? Hiszen Darius Henderson képtelen a kapuba találni…
– Darius Hendersonnak valóban nem megy.

– Hosszú távon számol Priskin Tamással?
– Mi az, hogy! Hiszen kétezer-tízig szerződtettük!

– Mi a véleménye róla?
– Tamás tehetséges srác, kiváló felépítésű csatár, különösen a fejjátéka remek, és nagyszerűen érzi a kaput. Tamás része a csapat jövőjének. Akár benn maradunk a Premiershipben, akár nem.

– És? Benn maradnak?
– Ha úgy játszunk, ahogy a múlt szerdán az Old Traffordban, és úgy, ahogyan a Bolton Wanderers ellen, akkor... Akkor nem. ---- Szerdán az Olümposzon jártunk, az istenek otthonában. Ez volt az Old Trafford, ahol minden lenyűgözően tökéletes, számunkra ijesztően elérhetetlen mindaz, amit ott átéltünk. Reménytelenül messze van tőlünk az a hangulat, az a színvonal, az az igényesség, amely a Manchester Unitedet a világ tetejére röpítette.

Ezúttal viszont emberi világba csöppentünk. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Premier League-ben a háttér, a körítés mindenütt egyforma, hatalmasak az eltérések. Leírhatatlan a különbség például a Manchester és a Watford világa között. Elég csupán megpillantani a sereghajtó stadionját, máris tisztában leszünk azzal: ez egészen más világ. Kisebb, egyszerűbb és emberibb léptékű. Kedves itt mindenki, senkit sem nyom a nagyság felelőssége. Régi időket idéz a hangulat, amely megejtően családias. Itt nincs annyi rendőr, igaz, a tömeg is kisebb, legfeljebb 19 ezren férnek el a stadionban, és ennyien rendszeresen el is jönnek a meccsekre. Szent dolog a futball Watfordban is, családok igyekeznek a lelátókra, amelyeket hullámlemezből készített tetők fednek, és nincs egyetlen pont vagy gesztus, amelyet pompa uralna a szigorú célszerűség helyett. Talán csak a hatalmas mátrixtábla tűnik fényűzésnek: követhető rajta a mérkőzés, aa szurkolók némi összeg leszurkolása fejében egymásnak is üzenhetnek rajta… Aztán csak úgy próbából felhívjuk Priskin Tamást: ha ki van kapcsolva, nyilván készül a meccsre, ám ha felveszi, megint nem került be a keretbe. Sajnos csöng, és fel is veszi. Megbeszéljük, hol és mikor találkozunk, ám nem nagy öröm, hogy Manchester után itt, hazai pályán sem láthatjuk játszani. Mondjuk is a sajtófőnöknek, kicsit csalódottak vagyunk, ő pedig vigasztal minket, mondván: Tamás szép jövő előtt áll, még fiatal, hamarosan eljön az ő ideje is.

Tét nélkül figyeljük hát a játékot, amelynek az irama remek, de nem túl érdekfeszítő. A Watford gyenge csapat, a Bolton jobb, nyer is 1–0-ra, de ehhez nem volt szüksége csúcsformára. Aztán eszünkbe jut, hogy a klubnak kétszer is tulajdonosa volt Elton John, a világhírű énekes, és miközben lent zajlik a találkozó, mi erről beszélgetünk a sajtóssal. Elton John a közelben született egy Pinner nevű faluban, ezért szereti nagyon ezt a csapatot, de már jó ideje nem járt erre, élete nagy részét az Egyesült Államokban tölti.

Talán ő is arra vár, hogy Priskin Tamás elkezdje számolatlanul rúgni a gólokat…