Kóstoló Mauritániából

„Ha jobbra néznek, nem látnak semmit, és ha balra néznek… Akkor sem látnak semmit” – repülőgépünk pilótája minden évben elsüti ugyanezt a viccet, de a lényegét tekintve nem tér el nagyban a valóságtól: Zouérat tényleg nem a paradicsomban fekszik. Körös-körül puha homok, a repteret magas kőkerítés veszi körül, bejönni csak külön engedéllyel lehet. Jó néhány családnak lehet engedélye, mert alig landolnak a gépek, máris megérkeznek a gyerekek: cigarettát, kulcstartót, fejkendőket árulnak, no és meleg zuhanyt, bármit, amire van kereslet, és bármit, amiért pénzt lehet kérni. Az útlevél-ellenőrzés a másik nagy kaland, nincs az ember előtt kapu, nem ülnek elegáns katonák az ablak mögött – nincs is ablak. És önkéntes alapon működik, mindenki akkor pecsételtet, amikor éppen van egy kis ideje, és elsétál az épületig.

Nem lehet ok panaszra, a kőépítményt tavaly óta kifestették, a katonatiszt kedvesen elmagyarázza, miért kell kitölteni egyívnyi papírt (hogy az apám és anyám nevére miért van szükségük, végképp nem értem), de nagy nehezen előkerül a fából készült pecsét meg a piros tintapárna, és ez azt jelenti, hogy hivatalosan is Mauritániában vagyunk.

Az országban, amelyet a Dakar-résztvevők egyik része imád, a másik meg retteg tőle. Van is mitől. A Szahara talán itt a leggyönyörűbb, de a legveszélyesebb is.

Tudja ezt Palik László és Darázsi Gábor is, éppen ezért örül annyira, amikor a csütörtöki etap céljában azt mondhatja: nem történt semmi különös. Kivéve az összekötő szakaszt, amelyen úgy szakadt az eső, hogy a végén a navigátornak lapáttal kellett lekaparni a sarat a Nissanról, miközben a pilóta a szélvédőt próbálta „átláthatóvá” tenni.

Palik azt mondta, az első 150 és az utolsó 100 kilométer afféle bátorságpróba volt: aki jobban merte nyomni a gázt, az végzett előkelőbb pozícióban. Ő teljesen elégedett a 42. hellyel, de legfőképpen azzal, hogy hiba nélkül teljesítette a szakaszt, és az autón egyetlen karcolás sem esett.

Mindössze egyszer kellett megállniuk, hogy leengedjék a kerekeket a mély homokos rész előtt, csodálkoztak is, amikor húsz kilométerrel a cél előtt azt látta, hogy egy gyári BMW és egy gyári Volkswagen pilótája „nagyértekezletet” tart a homokban. No igen, különböző okok miatt jó néhányan maradtak bent a pályán éjszakára.

Szerencsére Szalay Balázs és Bunkoczi László nem volt közöttük, ők Palikék mögött három helyezéssel lemaradva a 45.-ként zárták a napot, az összetettben azonban ők állnak jobban: a 39. pozícióban.

Motorosaink közül ezen a napon Kátai Péter a szenzációs 28. helyet szerezte meg, pedig nagyon panaszkodik, hogy a motorja nincs teljesen egyben. Az elmúlt négy sivatagi nap eléggé megviselte a KTM-et: igaz, csütörtökön mindössze az első sárvédőt hagyta el róla (a szívbajt hozta rá, amikor nagy reccsenés kíséretében elszállt az orra előtt), de például a méterszámlálója és a GPS-e már a verseny elejétől kezdve nem működik rendesen.

Ezzel lehet összefüggésben, hogy bár az időeredményei alapján a 31. helyen kellene állnia az összetettben, a listán mégis az 53. pozícióban találjuk. Az er-Rasidia–Ouarzazate szakaszon ugyanis kihagyott egy GPS-pontot (ezekből a pontokból minden etapon körülbelül kéttucatnyi van, és kétszáz méterre meg kell közelíteni őket ahhoz, hogy a műholdas rendszer azt jelezze a rendezőségnek: az adott versenyző a kijelölt útvonalon halad), emiatt kétórás büntetést kapott. Nem csak ő, rajta kívül még legalább tizenöten. És mind ugyanazt a pontot hibázták el, úgyhogy valószínűleg egy bolyban motorozhattak a cél felé.

Mi tagadás, a büntetéstől Kátainak odalett a jó kedve, de vigasztalhatja a tudat, hogy a szünnapig már mindössze egy szakaszt kell teljesítenie, igaz, az egyik legnehezebbet az egész Dakaron: Zouérat és Atar között.

A magyar csapat egyetlen újonca, Dési János fáradtnak tűnik, de azért igyekszik pozitív hangulatot sugározni.

„Jól vagyok – mondja, és kitöröl a szeméből körülbelül félkilónyi port, miközben a mauritániai dűnék már jobban tetszettek neki a marokkóiaknál. – Még az is lehet, hogy megkedvelem a sivatagot. Nem is gondoltam, hogy a finom, puha homokban olyan érzés motorozni, mintha hóban közlekedne az ember. Csak nem olyan hideg…”

A három magyar kamionos trió késő este, lapzártánkkor ért célba, de velük kapcsolatban még úgyis adósak vagyunk a szerdán történtekkel. Darázsi Zsolt volt közülük a leggyorsabb – az összetettben az előkelő 22. helyen áll –, pedig négyszer közel járt ahhoz, hogy felborítsa a hatalmas MAN-t. Meg is fogadta, hogy ezentúl óvatosabb lesz, de persze ezeket a fogadalmakat autóversenyzők esetében nem illik komolyan venni.

Szobi Balázs csapatában egyik versenyző sem egészséges, ki megfázással küzd, ki gyomorrontással – maga a pilóta diagnosztizálta, hogy nemcsak arra a kilenc dologra allergiás, amelyet megállapított az orvos, hanem a porra is, mert egész nap könnyezett a szeme és folyt az orra tőle. Ha tényleg így van, nem lesz túl jövedelmező az elkövetkező napokban.

Szaller Zoltán kezd összebarátkozni az MAN-nal, de még mindig nem meri úgy nyomni a gázt, mint a régi Mercedesben. Kell még néhány szakasz, hogy „tegező viszonyba” kerüljenek egymással.

Nos, a lehetőség adva van, hiszen a versenyből még 3996 kilométer hátravan. ---- A ---- &