Egy csodálatos polgári élet

– Mikor játszott legutóbb a nővérei ellen?!
– Mikor is…?

– Én kérdeztem előbb.
– Ja, én csak hangosan gondolkodtam… Hirtelenjében nem is tudom… Adjon néhány másodpercet… Talán két éve, hogy Zsuzsival snelleztem, igen, azt hiszem, az volt az utolsó. Nem egyszerű összehozni egy családi partit, hiszen Zsuzsiék New Yorkban élnek évek óta, Zsófiék meg augusztusban költöztek Torontóba. Hiányoznak rettentően, de volt időm hozzászokni. Sajnos a rosszhoz is hozzászokik az ember.

– Miként a jóhoz is: nyilván más úgy versenyezni, hogy odahaza két tüneményes gyerek várja.
– És egy szerető férj! Amúgy pedig igaza van, könnyebben megy a játék, hogy tudat alatt érzi az ember, nem csak a sakkból áll az élet. Azaz: már nem elsősorban abból. Most is, hogy hazatértem Hollandiából, egy héten át csak Olivérrel és Hannával foglalkoztam, hozzá sem nyúltam a figurákhoz. Régen az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Akkoriban legalább hat, de inkább nyolc órát edzettem, sőt volt, hogy tízet, ám ma már napi négy-öt óránál többet nem áldozok a sak-kozásra. Tudom, mi a fontos és mi nem az, ami fontos, azt belezsúfolom négy-öt órába.

– Hogy néz ki egy kétgyermekes, világklasszis sakkozó anyuka átlagos napja?
– Fél hétkor ébredünk, körülbelül tízig a gyerekekkel vagyok, aztán következik az első edzés, majd az ebéd, újabb edzés, esetleg még torna is belefér, és hat körül már haza is érek. Hétkor jöhet a fürdetés, fél kilenckor már alszanak a kicsik, és másnap reggel fél hétig nyugalom van…

– Mikor unatkozott legutóbb?
– Szerencsére régen… Lazítani persze lehet, azt az egy-két szabad órát igyekszik minél jobban megbecsülni az ember, mondjuk, olvasással vagy mozival.

– Testvérei, úgy tűnik, felhagytak a versenyzéssel, Zsófia például, ha jól tudom, belsőépítészettel foglalkozik…
– …Bocsánat, lakberendezéssel.

– Szóval, arra lennék kíváncsi, ön meddig bírja még?
– Ó, köszönöm, jól bírom. Tudja, hogy van, a sikerek feldobják az embert.

– Emlékszik még, mikor – maradva a kifejezésnél – dobódott fel először?
– New Yorkban, ezerkilencszáznyolcvanhatban. Kilencévesen a világ legnagyobb nyílt versenyének Élő-pont nélküli szekcióját nyertem meg, úgy, hogy nyolc partiból hétben győztem, és csak egy lett döntetlen.

– Ha már döntetlen… Igaz, hogy nem sokra értékeli a fél pontokat?
– Ez így nem igaz, igenis becsülöm őket, de jobban szeretem, ha egy játszmában két fél pontot szerzek…

– Ott a pont! Ha azt megkérdezik, mit tart a legnagyobb eredményének, mit felel?
– Azt, hogy szerencsére van miből választanom.

– A kínálat?
– Az ezerkilencszáznyolcvannyolcas sakkolimpiai aranyérmünk mérföldkőnek számított, három évre rá az egész magyar férfimezőnyt megelőzve, a Szuperbajnokság élén végeztem, újabb három év elteltével a madridi Szuperverseny megnyerésével megkezdődött a komoly nemzetközi menetelésem, kilencvenkilencben a Las Vegas-i világbajnokságon a negyeddöntőig jutottam el, a kétezres esztendő pedig szenzációsra sikerült. Örömteli volt valamennyi diadal, a legboldogabb ugyanakkor Olivér két évvel és Hanna négy hónappal ezelőtti születésekor voltam.

– Sakkozóként bizonyára remek a memóriája, de akad olyan viadal, amelyet szívesen elfelejtene?
– A tavalyi vébét egy gombnyomással kitörölném az emlékezetemből, habár abból is sokat tanultam. Tudtam, hogy huszonhét napig leszek távol Olivértől, ezért előtte igyekeztem minél több időt vele tölteni, hogy nyugodt lelkiismerettel utazhassak el. Ami természetesen a felkészülés rovására ment, de mit tegyek, a sakkozó anya szerepében még kevés tapasztalatom volt.

– Hiányzik még valami a pályafutásából?
– Rávághatnám, hogy a világbajnoki cím, csakhogy tudom, bármennyire is szép lenne a legjobbnak lenni, az életem ettől nem változna meg. Tehát nem hiányzik semmi. Hacsak…

– Igen?
– Vlagyimir Kramnyikot eddig még nem tudtam legyőzni, remélem, egyszer sikerül.

– Magyarország legismertebb hölgyeként emlegetik. Ez mit jelent a hétköznapokon?
– Idehaza leginkább azt, hogy sokan mondják: ezen meg azon a repülőtéren láttak. És sokan tudatják velem, hogy hallottak már rólam. Külföldön valamivel nagyobb a felhajtás körülöttem, Kínában például George Bush nem kapott akkora hírverést, mint én… Címlapokra kerültem, miközben idegen égitestről leszállt lányként írtak rólam. Peruban, Indonéziában és Argentínában megtörtént az is, hogy iskolás csoportok és zenekarok köszöntöttek a leszálláskor – ezek egytől egyig kedves emlékek.

– Bezzeg a férfi sporttársai másként fogadták. Kaszparov például a női szellem fogyatékosságáról beszélt…
– Az elején valóban nem tetszett nekik, hogy egy nő keveredett közéjük, és csak legyintettek: á, úgysem húzza sokáig. Aztán újra és újra bizonyítottam, így lassan elfogadtak, és egy idő után egyenrangú partnerként kezeltek.

– Erősítsen meg vagy cáfoljon egy legendát: ifjú versenyzőként valóban plüssfigurákkal riogatták vetélytársukat a Polgár lányok?
– Csak megerősíteni tudom. Kaptunk három kabalaoroszlánt, a legnagyobb Zsuzsié volt, a középső Zsófié, a legkisebb az enyém. Akadtak olyan riválisaink, akik a sikereinket látva elhozták a maguk kis kedvencét is, de próbálkozhattak bármivel, az oroszlánjaink ellen esélyük sem volt.

– Azért nem csak a kis állatkákon múlott, ugye?
– Persze, hogy nem. Hogy mást ne mondjak, Zsuzsi már három és fél, Zsófi négyévesen sakkozott, én öt voltam, amikor elindult a karrierem.

– Hogyhogy ilyen későn kezdte?
– Apu bizonyára úgy érezte, akkor voltam a megfelelő korban.

– Megannyi szakértő vitázott már ezen, de ha valaki tudja a választ, az éppen ön: a Polgár lányok született zsenik, vagy egyedi neveltetésüknek köszönhetően jutottak el idáig?
– A tehetség rendkívüli adomány, ám megfelelő támogatás híján nem sokat ér. Szüleink révén a nyugodt háttér megvolt, de emellett nagyon lelkiismeretes munka, kitartás és ambíció kellett ahhoz, hogy a legjobbak közé küzdjük fel magunkat. Megesett, hogy az év felét az otthonomtól távol töltöttem, az egyik viadalról a másikra repültem, ha pedig nem versenyeztem, edzettem agyba-főbe. Hozzáteszem gyorsan: miként a mostani, az is szép szakasza volt életemnek, örülök, hogy úgy alakultak a dolgaim, ahogy.

– Vagyis elsősorban boldog anyuka, másodsorban pedig boldog sakkozó ül velem szemben.
– Majdnem tökéletes a megállapítás.

– Rossz a sorrend?
– Azzal nincs baj, csak a boldog feleséget még be kellene szúrnia valahová.