„A focista is ember”

Dárdai Pál mondatára sokan felkapták a fejüket. A Hertha BSC és a magyar válogatott középpályása – már lehiggadva a Málta elleni gyászos, 2–1-es vereséget hozó Európa-bajnoki selejtező után – azt nyilatkozta lapunknak: nem csupán edzőre, pszichológusra is szüksége lenne a magyar futballistának. És bizony ebben sok igazság van, hiszen mást sem hallani a szurkolóktól, kritikusoktól, szakemberektől, mint hogy a mi futballistáink mentális felkészítése enyhén szólva is katasztrofális, az önbizalom olyan ritka mifelénk, mint a győzelem íze a nemzetközi meccseken. A már lemondott szövetségi kapitány, Bozsik Péter nem volt képes felrázni, feltüzelni játékosait.
Mi lehet a gond a fejekben?
Valóban pszichológus kell?
Többek között erről is beszél Csernus Imre. Az országszerte ismert pszichiáter egy éve dolgozik a Győri ETO futballcsapatánál, így pontos képe van a magyar játékosok lelkivilágáról, gondolatairól és gondjairól.
Csernus doktor „bevállalta”.

– Elképedve nézte az ember az Újpest poroszkálását a Vaduz elleni UEFA-kupa-selejtezőn, figyelte a válogatott riadt játékát a máltai Európa-bajnoki selejtezőn, és újra meg kellett állapítani: valami baj van a fiúkkal. És nem csupán a játéktudásukkal…
– Tudja például azt, hogy a németek miért szerepeltek várakozáson felül az idei világbajnokságon? – vágott közbe a tőle szokásos vehemenciával Csernus Imre.

– Hajtottak megállás nélkül, és nem mellékesen remek, önbizalomtól duzzadó játékosok alkották Jürgen Klinsmann csapatát.
– Jó volt a válasz, mert kimondta a kulcsszót: önbizalomtól duzzadó csapat volt a németeké! Jürgen Klinsmann jóval a világbajnokság előtt pszichológust szerződtetett a válogatotthoz, és ez meglátszott a játékosok teljesítményén.

– Ezzel most azt akarja mondani, hogy egy pszichológus Magyarországon is csodát tehet a futballban?
– Ha csodát nem is, de rengeteget segíthet. Saját tapasztalatomból kiindulva: igenis fel lehet rázni, meg lehet változtatni az önbizalomhiánnyal küszködő labdarúgókat. Nem mondom, Győrött egy évvel ezelőtt, amikor munkába álltam, meglehetősen szkeptikusan fogadtak a csapat tagjai. Úgy voltak vele, idejött ez a doki, és majd okoskodik nekünk. Ehhez képest partnerek lettek a közös munkában, mert pontosan tudták, hogy szükségük van rám.

– Olvasta Dárdai Pál nyilatkozatát a Málta elleni meccs után, amikor hangsúlyozta, hogy valóban kell pszichológus a magyar futballistáknak?
– Igen, olvastam, és azt mondtam, hála Istennek, hogy ilyen kaliberű játékos, mint Dárdai Pál, végre kimondta az igazságot. De nem kell ezen csodálkozni. A focista is ember, ugyanúgy hatnak rá a világ dolgai, a hétköznapok harcai, mint egy kalauzra vagy egy traktorosra. Csak a játékos tudhatja, milyen lelkiállapotban van a meccs előtt, csak ő lehet vele tisztában, éppen milyen rossz vagy jó hírt kapott… Ha ezt nem beszéli ki magából, nem dolgozza fel, akkor egyértelműen lelki teher alatt lép pályára. Ebből aztán egyenesen következik egy rossz döntés, mondjuk, egy gólhelyzetben lévő csatárnál vagy egy labda után nyúló kapusnál.

– Rosszkedvűen is lehet futni, vágtatni, sprintelni, győzelemre törni.
– Nézze, a magyar futballistákra jóval nagyobb terhet raknak mostanában, mint amit elbírnak. Ott cipelik magukban a múlt kudarcait, no meg azt a felfokozott várakozást, amelyet a szurkolók támasztanak. Tegyük hozzá rögtön: irracionális, teljesíthetetlen várakozásról van szó, ezzel alighanem most már mindenki tisztában van. Ráadásul önök, újságírók is úgy harangozzák be a meccseket, hogy a labdarúgó ezzel nem tud megbirkózni. Manapság már nem tartunk ott, hogy mindig, mindenki ellen győzelmet várjunk a csapattól. De van itt más baj is: a hozzáállás. Amikor a közelmúltban mesélte nekem az egyik ifjú játékos, hogy az edzéseken rendre azt mondják neki az idősebbek: „Öcsi, nehogy már itt fussál nekem, fogd viszsza magad...” akkor némileg megdöbbentem. Lehet, hogy ezen nem kellene csodálkozni, de nekem, pszichológusként mindent elárult ez a mondat. Az idősebb futballisták presztízse múlik a tréningeken. Ezek a sportolók már rendszerint elégedetlenek, frusztráltak, és jókora visszafogó erőt jelentenek a csapat számára. Ráadásul az ifjonc korábban példaképnek tekintette őket, és amikor egy ilyen bálvány odaszól neki, hogy lassíts, te ökör, akkor egy világ dől össze benne. Az ilyesmit is meg kell beszélni, mert a fiatal labdarúgó rendszerint magában cipeli az ilyen élményeket. Akkor lesz igazi csapat, ha mindent, de tényleg mindent meg lehet beszélni.

– Sok mindenben igaza van, de ettől még lehetne erősebb a válogatottunk, hiszen annak legtöbb tagja külföldön játszik, ahol már igencsak profi szemlélet uralkodik.
– Akkor mondok egy másik sztorit. Amikor a közelmúltban egy jóval erősebb ellenféllel mérkőzött a magyar válogatott, a csapat tagjainak nagy része már a játékoskijáróban elveszítette a csatát. Ahogy mesélte nekem az egyik játékos: érezte magán és a többieken, hogy megijedtek az ellenféltől, hogy kisebbnek, kevesebbnek, gyengébbnek, tehetségtelenebbnek érezték magukat már a kezdő sípszó előtt. Így nem lehet meccset nyerni.

– Miért van az, hogy a korosztályos válogatottjaink tartják a lépést a világgal, majd jön egy hatalmas törés, és a szupertehetségnek kikiáltott fiatalemberekből elkallódott tucatfutballista lesz?
– Győrött először a fiatal generáció tagjaival kezdtem foglalkozni. Kíváncsi voltam arra, milyen gyorsan regenerálódnak egy vereség után. S persze érdekelt az életük, a sporthoz való viszonyuk. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos a tanulás. Egy iskolázott, intelligens játékos sokkal kreatívabb és hasznosabb. Nem tudom, látta-e a David Beckhamről szóló riportfilmet? Abból a filmből világosan kiderült, hogy az angol sztár nagyon is értelmes fickó, éretten gondolkodó sportoló. No, de visszatérve a Győrre: heti egy napot foglalkoztam a srácokkal, az utánpótlással. Egyértelmű volt, hogy vannak olyan gyerekek, akiket visz, sodor az élet, a feszültséget, a stresszt úgy tudják csak feldolgozni, ha buliznak, a csajokat kergetik. Egy csapatban, mondjuk, van három-négy ilyen, a többi viszont alárendeli az életét a sportnak. Példának említhetem Dudás Ádámot, aki korosztályos válogatott, és ígéretes jövő előtt áll. Az egyik tréningen odamentem hozzá, és azt kértem tőle, sprinteljen harminc métert. Aztán ráadtam egy magammal hozott, egy kilogrammos súlyzóval megpakolt hátizsákot, és biztattam, ismételje meg a vágtát. Mindössze egy másodperccel futott lassabban a hátizsákkal felszerelve. Azt kell elérni, hogy minden gondot beszéljen ki magából, szabaduljon meg a lelki tehertől, úgy, mint az egykilós súlyzótól, és akkor képes lesz csak a játékra koncentrálni. Ez nagyon fontos.

– Vesztes nép a magyar?
– Ugyan már! Nézze meg, hány Nobel-díjasunk van, tele vagyunk tehetséges emberekkel. A futballnál maradva: itt van Németh Krisztián. Látom rajta, hogy a lendület viszi, de az igazi kihívás az lesz a számára, hogy mentálisan is a megfelelő szinten maradjon. Azt mondom, a jelennel kell foglalkoznunk, és meg kell becsülnünk az értékeinket, mert igenis vannak. És ha kérnek, boldogan foglalkozom akár a válogatott játékosaival is. Ha az Ajaxnál vagy a német válogatottnál szükség volt pszichológusra, akkor itthon is hasznát vehetik. Én „bevállalom”.