„Minden csak rajtunk múlik”

Két nap telt el a Norvégia elleni kínszenvedés óta, huszonnégy óra volt hátra a zenicai Eb-selejtezőig, amikor a boszniai landolást követően Huszti Szabolcs arról beszélt, hogy jó lenne, ha már fordulna a kocka. Ami azt illeti, ideje volt: a Hannoverrel három, a válogatottal egy vereséggel kezdte a 2006–2007-es idényt. Másnap, mintha csak kifogta volna az aranyhalat a Bosnából, teljesült a kívánsága: a nemzeti együttes úgy nyert 3–1-re, hogy a középpályás volt a mezőny egyik legjobbja. Azóta Németországban sem kellett csalódnia: legutóbbi három meccsét – egy győzelemnek és két döntetlennek köszönhetően – veretlenül tudta le a rendszerint piros mezben pályára lépő, hivatalosan amúgy a fekete-fehér-zöld színkombinációt viselő klubcsapata.

– Kisimult az arca.
– Látja, ennyit tesz a jó tatai levegő – mosolygott a 23. válogatottsága előtt álló futballista. – Persze az elmúlt hetek sikerei is kellettek ehhez. A norvégok elleni kudarc után nagyon rossz hangulatban voltam, azt hittem, nekem, nekünk semmi sem jön össze, úgy voltam vele, el vagyunk átkozva. Zenicán szerencsére bizonyítottuk: van tartásunk. Nem sokan bíztak abban, hogy a Megyeri úti csapást követően talpra állunk, remélem, a szurkolók hitét is visszaadta a bosnyákok elleni produkciónk. Ígérni sajnos nem ígérhetem a drukkereknek, hogy szombaton megszerezzük második győzelmünket, ám abban biztos lehet mindenki: nyerni akarunk!

– Nem aggódik amiatt, hogy hazai környezetben kell pályára lépniük?
– Magam sem tudom, miért nem megy nekünk itthon, s hogy idegenben miért megy jobban. Talán túlidegeskedjük a hazai meccseket, esetleg túl nagy bennünk a bizonyítási vágy. A bizalmat sokszor megkaptuk már a közönségtől, ám valójában még nem tudtunk élni vele. Újpesten is telt ház fogadott minket, aztán mi lett a vége… Zenicán viszont feledhetetlen élményt jelentett a minket elkísérő szurkolók ünneplése. Csodálatos érzés volt, hogy a négy egyes vereség után is több százan vállalták miattunk a nem éppen kockázatmentes utazást. Bízom benne, hogy ezek a drukkerek a Puskás-stadionba is kilátogatnak majd.

– Félezer néző azért nehezen teremtene jó hangulatot…
– Éppen ezért örülnék, ha telt ház lenne. Nagyon fontos nekünk, hogy sokan legyenek a lelátón. Jó lenne végre tizenöt-húszezer magyar emberrel ünnepelni.

– Azt mondja, nyerünk?
– Ilyesmit nem is jelenthetek ki. Csupán a vágyaimat fogalmaztam meg.

– Akkor úgy kérdezem: nyerhetünk?
– Minden rajtunk múlik. Célunk természetesen az, hogy szombat este hatpontosak legyünk. Olyan csapatban még nem játszottam, és remélem, nem is fogok, amely úgy ment ki a gyepre, hogy megfelel neki a döntetlen is. Ha győzhetünk, akkor meg kell próbálnunk győzni. Ha pedig kijuthatunk valahová, akkor meg kell próbálnunk kijutni. És ezzel nem azt mondom, hogy kivívjuk az Európa-bajnoki szereplés jogát, csak azt, hogy szeretnénk.

– Fájdalom, ha fogadni kellene, sokan Törökországra tennének.
– Megértem őket, minket az ötödik kalapba soroltak a sorsolás előtt, őket a másodikba vagy a harmadikba. Ráadásul a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség rangsorában is előttünk állnak – csakúgy, mint riválisaink többsége. De semmi sem lehetetlen, és ha már nem a kontinens legjobbjaival, Olaszországgal, Franciaországgal, Angliával vagy éppen Németországgal kerültünk egy csoportba, akkor igenis bíznunk kell a sikerünkben. Lesz kilencven percünk arra, hogy bizonyítsuk: képesek vagyunk felnőni a nagy feladatokhoz.

– Bármilyen török emlék korábbról?
– Az Egri csillagok. Ha ezt veszem alapul, joggal kapaszkodhatunk a múltba: ott nyertünk… ---- F ---- L