Csalódott játékosaiban az edző

Valahogy így képzeli el az ember a meccsre járást: akár az egyirányú forgalmat jelző táblát is kitehették volna a stadion felé vezető úton, már másfél órával a kezdés előtt több százan igyekeztek a paksi sporttelepre. A több százból aztán több ezer, egészen pontosan négyezer-ötszáz lett, így nemcsak a pénztárosok és a klubvezetők, hanem a statisztikusok is dörzsölhették a tenyerüket: elkönyvelhették, hogy Pakson ennyien még sosem voltak futballmérkőzésen. Hogy errefelé még megmaradt valami a régi idők focijának varázsából, jelzi: az újpestieket éppúgy megtapsolták a hazai szurkolók, mint sajátjaikat. Bizonyára a megható fogadtatásnak is betudható: a találkozó előtt kiadott programfüzetet böngésző lilák jót derültek azon, hogy – a paksi színeknek megfelelően – százhuszonegy éves fennállásuk során alighanem először zöld-fehérben jelent meg a címerük...

Ennél nagyobb bosszúság érte Lengyel Ferencet: a házigazdák szakvezetője vírusos betegség miatt négy alapemberét volt kénytelen nélkülözni, ráadásul első számú kapusáról, a héten porcműtéten áteső Kovács Attiláról is le kellett mondania. A tartaléksorból előlépő Bita Lászlóban persze bízhatott: korábban éveken át játszottak együtt Dunaújvárosban, míg elöl Lengyel, hátul Bita volt a biztos pont. Hátul ezúttal sem volt gond, sokkal inkább elölről hiányzott egy befejező csatár. Merthogy lehetősége volt bőven a gólszerzésre a Paksnak, azonban – fogalmazzunk így – a kapu rendre kicsinek bizonyult... Kiss Tamásnak még tizenegy méterről, senkitől sem zavartatva, tizenegyesből sem sikerült megrezegtetnie a hálót – márpedig az Újpest ellen ez luxus. Olyanynyira, hogy ha már a házigazdák nem, a látogatók „büntettek”: Rajczi Péter mesterien tekert a kapuba.

Lengyel Ferenc természetesen nem hagyta annyiban a dolgot, de a folytatásban az erő helyett az észre szavazott: az atlétákat idéző futómennyisége miatt „dupla tüdejűnek” becé-zett Mészáros István helyett a paksiak kedvenc „karmesterét”, Buzás Attilát vetette be. Az túlzás volna, hogy a hazaiak beszorították az elsősorban ellentámadásokra apelláló Újpestet, ám azt leszögezhetjük: azok a nézők élvezhették jobban a meccset, akik a vendégtérfélhez ültek közelebb. Néhány lila-fehér fanatikussal ellentétben Valére Billen nem volt szívbajos: nevesebb játékosait (lásd még Sándor György, Tóth Norbert és Tisza Tibor) egymás után hívta le a pályáról, hogy a helyükre fiatalokat küldjön be.

Ám ahogy az a paksi mesében meg van írva: percekkel a vége előtt Varga László megszerezte azt a találatot, amely egy pontot jelentett a mindvégig remekül küzdő újoncnak – a látottak alapján teljesen megérdemelten.

A befejezésről csupán annyit, hogy mindkét szurkolótábor megtapsolta csapatát – az idilli délutánhoz még ez hiányzott. ---- M ---- &