„Azt nyilatkozzam, amit gondolok, vagy azt, amit a szurkolók hallani akarnak?” Király Gábor kérdezte ezt, miután nem kis indulatokat gerjesztett lapunknak adott interjúja az 1–4-es kudarccal végződő Magyarország–Norvégia Eb-selejtező után. Sokakat felháborított, hogy a 68-szoros válogatott kapus a sokkszerű eredmény után azt mondta, előre kell nézni, bármekkora is a csalódás.
– Nem zavarom? – Ugyan, dehogy zavar! – mondta Londonban Király Gábor. – Igaz ugyan, hogy éppen csinálom az ebédet a családnak: kolozsvári gulyást főzök, és egy huszárcsók nevű mandulás édességet „gyártok”.
– Nem tudtam, hogy a konyhában is feltalálja magát… – Igyekszem mindent kipróbálni, olyan rövid az élet! Most például szereztem egy gitárt, elhatároztam, azon is megtanulok játszani amennyire lehet. A Boci, boci, tarka már megy. – Hadd legyek rosszmájú: azt nem szeretné kipróbálni, milyen lehet világ- vagy Európa-bajnokságon védeni? – Dehogynem, szívesen. – Biztosan tudja, hogy a legutóbbi nyilatkozata, a norvégok elleni meccs után nem kis vihart kavart: nagyképűnek, lezsernek mondták. – Tudom, hogy sokan megharagudtak rám, és nem teljesen értették, amit mondani akartam. Amit azonnal leszögeznék: mentegetőzni nem akarok, nincs is rá okom, olyannyira, hogy ma is ugyanazt mondanám a Nemzeti Sportnak, mint amit akkor. Ha öt góllal nyerünk, ugyanez lett volna a véleményem: ne foglalkozzunk azzal sokáig, mi történt szombaton, ha szerdán idegenben kell pályára lépnünk. És lám, Boszniában nyerni tudtunk. Azt gondolom, ha sokat rágódunk a norvégok elleni találkozón, erre nem lettünk volna képesek.
Furcsa a profizmus: mindig lehet nevetni
Király Gábor állítja: mindig ôszinte marad, sosem hajlik meg a gerince
Németh Ferenc
Király Gábor állítja: mindig ôszinte marad, sosem hajlik meg a gerince
– Értem, amit mond, mégis: a magyar futball mellett még kitartókat, akik nem keveset fizettek azért, hogy ott legyenek a Megyeri úton, arculcsapásként érte az a meccs. És meglehet, ilyen csalódás után olaj a tűzre, ha a vereségben nem kis szerepet játszó kapus azt mondja: ugyan már, előre nézzünk!… – A legteljesebb mértékben megértettem azokat, akik kifütyültek bennünket. Én olyan mérges voltam, hogy csaknem szétrobbantam, de a profik között eltöltött évek megtanítottak arra, hogy uralkodjak magamon. Mégis azt kell mondanom: a profi világban teljesen megszokottnak számít, amit mondtam. Engem minden kapott gól megvisel – még az is, amit edzésen kapok. Emlékszem, amikor Berlinbe kerültem, a lábam között begurult egy labda, és úgy éreztem, semmi keresnivalóm az igazi futballisták között, de az edzőim üvöltöztek velem: gyerünk, állj fel, jön a következő labda, ne siránkozz, ne próbáld megváltoztatni, amit már nem lehet! Megtanultam, hogy mindenki hibázik, de aki a saját bakiján sokat rágódik, a következő feladatot is elrontja.
– Azért néha kell az önmarcangolás… – Nyilvánvaló, hogy a hibákból tanulni kell. Ötszáztizenöt tétmérkőzés van a hátam mögött: a Haladással lejátszott NB II-es meccsektől a német, az angol élvonalbeli mérkőzéseken és a Bajnokok Ligája-találkozókon át a válogatott összecsapásokig, szerintem elég sokat láttam ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell kezelni bizonyos szituációkat.
– Érdekelne, hogyan kell kezelni a kudarcot. Az angol másodosztályban hetente két meccsünk van, ha nincs bajnoki, akkor valamilyen kupatalálkozó vár ránk, ha szünet adódik, akkor a válogatott játszik. Ebben a gyilkos tempóban, amelyben a regeneráció és a felkészülés összemosódik, mindenki rákényszerül, hogy egy befejezett mérkőzést, legyen az bármilyen fontos, a lehető leghamarabb lezárjon, és a következő összecsapásra koncentráljon. Annak idején nekem volt a legfurcsább, hogy az a védőnk, akinek két szarvashibáján elment a meccs, a buszon hangosan röhögcsélt, de aztán rájöttem, mielőbb túl kell tenned magad a hibáidon. A profik ilyenek. Higgye el, évek óta így gondolkodom én is, és így nyilatkoztam eddig is. Mi, magyarok a pozitív dolgokat természetesnek vesszük, és inkább a negatívumot keressük. Oké, tudom, a norvégok ellen nagyon nem kellett keresni. Nem az a jó, aminek örülni lehet, hanem amin gúnyolódni. A Himnuszunkban is benne van, hogy mire vagyunk kódolva: Isten segítsen bennnünket, önerőből úgysem sikerül semmi, hiszen a balsors üldöz minket.
– Mi speciális futballközegben élünk, itt felzúdulást vált ki, ami máshol akár természetes is lehet. – Nem akarok mélyebb összefüggést keresni, külső okokra hivatkozni, de külföldről hazatérve pontosan érzékelhető volt egyfajta általános rosszkedv az emberekben. Nem tudom, hogy a gazdasági helyzet, az emberekben gyülemlő mindennapi feszültség, stressz okozza-e ezt, de érezhető volt, és ráadásul még mi is csalódást okoztunk. Ennek ellenére kitartok a véleményem mellett, és talán a boszniai meccs bizonyos tekintetben minket igazolt. Mindent a helyén kell kezelni, a sikert is, és a kudarcot is. Persze elhiheti, nekem is sokkal jobb arról beszélgetni, milyen remek érzés Grazban kivédeni a tizenegyest, mint arról, miért megy be alattam vagy a fejem felett a labda, de a szemléletben a két eset egyforma: félrevisz, ha sokat, ha túlságosan sokat foglalkozik vele az ember.
Van, amikor úgy érzi, ledobná a kesztyűt
– Kérdés, hogy rokonszenves-e mindez? A szörnyű meccs után a csalódott szurkolók nehezen emésztik meg, ha úgy látják, a játékosokat mindez nem anynyira érdekli. Amikor nyilatkozik, fontosnak tartja-e, hogy az emberek szimpatikusnak lássák, számol-e azzal, hogy mondandójával indulatokat gerjeszt? – A legfontosabbnak azt tartom, hogy őszinte legyek. Éppen azért, mert tisztelem annyira azokat az embereket, akik eljönnek a meccsre drukkolni nekünk, hogy azt mondjam, amit legbelül érzek. Nem hazudhatok: meglehet, talán azt várták, bocsánatot kérek, de erre szerintem akkor lett volna okom, ha szándékosan engedem a labdát a hálóba. Rettenetesen megviselt a norvégok elleni meccs mindannyiunkat, de muszáj volt főleg pszichésen felkészülnünk a zenicai mérkőzésre. A szimpátiáról lehet mondani sablonokat, amikbe nem lehet belekötni, bennem is van diplomáciai érzék, de ha kérdeznek, mindenkor őszintén válaszolok. Ilyen voltam tíz éve, és remélem, ilyen leszek tíz esztendő múlva is.
– Hasonlóan őszinte önmagával szemben is? – Hogyne. Vannak olyan hibáim, amelyeknél azt érzem, nem vagyok méltó arra, hogy kapuskesztyűt húzzak. Ilyenkor legszívesebben ledobnám a földre, anynyira haragszom magamra. A norvégok elleni második gólnál közel voltam ehhez, azonban muszáj volt uralkodnom magamon, és a közönség nem tudhatta, mi járt a fejemben. Három norvég gólban emlegettek engem a hibázók között, nos, elárulom, hogy a negyedikért – amely amúgy az első gól volt– is okoltam magam. Nem gondolom, hogy az önkritikával baj lenne, én azt vallom, a gólnál a kapus hibázik, még akkor is, ha büntetőből kapja. Én tudom, hol hibáztam, de azt is, hogy ezeket nekem kell kijavítanom. Ezért is nézek mindig előre...
