A kapitány sem ordított fel

Olyan volt, mint egy rémálom.

Noha a magyar válogatott a mérkőzés java részében vezetett a csehek ellen, mégis elveszítette a vasárnapi Európa-bajnoki középdöntő mérkőzést, így két vereséggel kezdett a C-csoportban. A kudarcot különösen bosszantóvá teszik a hajrá megmagyarázhatatlan történései. Kevesebb mint egy perc volt hátra, amikor a látogatók egykori NBA-játékosa, Jirí Welsch két büntetőt dobhatott, s mindkétszer a gyűrűbe talált; ezzel a csehek 77–74-re vezettek. Az ellenakció is büntetőkkel zárult, ám Simon Balázs mindkétszer rontott.

Harminckilenc másodperc volt hátra a végső dudaszóig

Egy támadásra 24 másodpercet engedélyeznek a szabályok.

Hasonló helyzetben az a papírforma, hogy a védekező, ráadásul vesztésre álló fél az alapvonali bedobást követően rögvest szabálytalankodik. Ezzel ugyan büntetődobáshoz juttatja riválisát, de egyrészt korántsem biztos, hogy a sértettnek sikerül a kosárba találnia, másrészt a dobások alatt áll az óra, azaz időt lehet nyerni.

Az NBA-ben 39 másodpercbe akár öt-hat támadás is belefér.

Szombathelyen is azt várta mindenki, hogy a magyarok rögvest megakasztják a csehek akcióját. Meszlényi Róbert szövetségi kapitány ezt nem adhatta utasításba, mert a végjátékra kikérte valamennyi idejét, de időkérés híján is magától értetődőnek tűnt, mi a teendő. Faultolni, aztán villámgyors akcióval lefaragni a három- (vagy ha a büntetők sikeresek, akkor öt-) pontos hátrányból. Praktikusan egy triplával.

A csehek bedobták a labdát. A fault elmaradt. A másodpercek viszont pörögtek.

Mi történik? Elaludtak a játékosok? Elaludt a kispad?

Éppen Meszlényi Róbert ne tudná, mi a teendő? Ő, aki főállásban az Univer vezetőedzője, s aki hasonló szituációban bukta el a legutóbbi bajnokságban a Körmend elleni elődöntőt, mert játékosai csak nézték, amint az ellenfél addig pattogtatja a labdát, amíg elfogy az idő?

Mire várt? Miért nem ordított a pálya széléről?

Alighanem a cseheket is meglepte a magyarok passzivitása. De ha már így alakult, játszottak az idővel. Meg az idegeinkkel. S helyzetbe hozták Jirí Welscht. Az Unicaja Málaga légiósa két másodperccel a támadóidő vége előtt nem is hibázott – 79–74, oda.

„Azt beszéltük meg, hogy védekezzük ki fault nélkül az akciót, mert akkor még mindig maradhat idő a végén – mondta a magyar együttes egyik legjobbja, Németh István. – Welsch azonban kosarat szerzett.”

Erre mintha nem számítottunk volna...

Maradt 9 másodperc játékidő.

Az eredmény kozmetikázására elég volt, a fordításhoz kevés.

„Nem a végjátékkal volt igazán gond, hanem azzal, hogy kétszer is felengedtük a cseheket hét-nyolc pontos vezetésünkről. Ezt lehet néhány játékos nemzetközi rutintalanságával indokolni, de az is biztos, hogy úgy nem lehet egy csapatot menedzselni, ahogy velünk teszik. Nem biztos, hogy szerencsés tizenhat órán keresztül utazni hazafelé Oroszországból. Vagy hogy olyan furcsán fújhatnak ellenünk hazai pályán, s kulcsemberek pontozódhatnak ki a sorsdöntő pillanatokban. Gazdátlannak érezzük magunkat, úgy néz ki, senkinek sem kellünk, a vezetők csak a hatalmi harccal törődnek” – mondta a 27 pontot jegyző Gulyás Róbert.

Mindezen el lehet gondolkodni. Sőt el is kell. De kár lenne a vereséget külső okokkal magyarázni.

Mert a kérdés él: ugyan mire vártak a magyarok az utolsó fél percben?