A pék fia a nép fia

„Elfáradtam… Kiégtem… Elég volt… Sajnálom… Tényleg sajnálom…” – préselte ki magából a szavakat július 12-i sajtótájékoztatóján Jürgen Klinsmann. A balszerencsések már előző este értesültek a 82 milliós nemzetet romba döntő hírről (politikai szakértők előszeretettel hangoztatják: Németország legutóbb az 1989-es falbontáskor volt annyira egységes, mint júniús 9. és július 9. között). A balszerencsések alatt egyébként a labdarúgó-szövetség vezetőit kell érteni, akikkel a csapatfőnök elsőként megosztotta döntését. Holott, ha az elöljárók korábban elbeszélgetnek Martha asszonnyal, már felkészülhettek volna a legrosszabbra, vagyis arra, hogy a szakember nem a legjobb tizenegy labdarúgóra, hanem a számára legkedvesebb három emberre voksol. „Semmi másra nem vágyom, minthogy visszatérjek a családomhoz, fél évig csak a szeretteimmel akarok lenni” – indokolta a tréner, miért feleségét, Debbie-t, valamint kisfiát, Jonathant és kislányát, Leilát választotta Michael, Miroslav, Jens és a többiek helyett.

Mielőtt elfeledkeznénk frau Martháról: a korábbi 108-szoros válogatott támadó édesanyját tisztelhetjük a 67 éves aszszonyságban. Mint az anyák többsége, ő is jól értesült fia ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban, így már a rajt előtt tudta, hogy az ő Jürgenje nem folytatja a vb után. Legalábbis ezt állította egy minapi interjújában, amikor elárulta, hogy május 27-én, a Luxemburg elleni barátságos találkozó alkalmával meglátogatta fiacskáját, és a lefújást követő, kettesben elköltött vacsora után már úgy állt fel az asztaltól, hogy fia most tőle, a világbajnokság befejeztével pedig a Nationalelftől búcsúzik. „Jürgen fájlalta, hogy a szövetség nem állt ki mellette” – döfte bele a kést az anya a Gerhard Mayer-Vorfelder vezette testületbe.

Van benne valami… Március elsejét írtunk, amikor Olaszország megalázó, 4–1-es csapást mért a „Klinsmannschaftra”, és csak órák teltek el a kínos kudarc után, amikor már fél Németország a szakvezető távozását követelte. Mit fél! A Bildben meghirdetett játékon a szurkolók 60 százaléka szavazott a menesztésére, s a hivatalos reakciók sem azt támasztották alá, hogy Klinsmann-nál nincs jobb edző a hazában. A lejárató (avagy lemondató) kampány beindult, kevés hiányzott ahhoz, hogy lapátra kerüljön, mint édesapja stuttgarti pékségében a megkelt tészta.

A végeredmény ismert: a szakembernek végül nem kellett új állás után néznie, a válogatott meg bronzérmesként zárt. A 181 centis edző napról napra nőtt az emberek szemében, a világbajnokság előtt Klinsmannként emlegették, a csoportkört követően Jürgenként, a nyolcaddöntő és a negyeddöntő között Klinsiként, a végén pedig hősként (csak zárójelben, mert angolul hangzik jól: from zero to hero). Amíg Ballackék az elődöntőig, addig a drukkerek odáig jutottak, hogy a torna utolsó napjaiban már imádkoztak (!) a csapatfőnök maradásáért. Hiába, ő az istennek sem akart újabb két évre aláírni.

A legjobban a Bild kesergett a távozása miatt. Érdekes, az itáliai fiaskó után ugyanez a bulvárlap esett neki először a trénernek. A főszerkesztő nemcsak a vereséget sérelmezte, hanem azt is, hogy ami az elődöknél működött, az Klinsmann-nál nem: a cikkíróknak immár nem volt napi bejárásuk az edzőtáborba, a meccs előtti napon nem kapták meg az összeállítást, és senki sem csöröghetett rá csak úgy, mondjuk, Kahnra, hogy mi van, Oliver, te leszel az első számú kapus vagy Jens? Az exkluzivitását ily módon elveszítő újság aztán olyannyira átesett a ló másik oldalára, hogy a világbajnokság közben egy szerencsepénzzel lepte meg az akkor már ünnepelt edzőt. A nagy összeborulás az Argentína elleni, büntetőkkel megnyert negyeddöntő előtt történt – másnap a Bild persze jelezte, ha nincs az a tízcentes, a tizenegyesek nem úgy sikerültek volna, ahogy.

Köztünk szólva: valamelyest érthető, hogy Klinsmann a csendes idillt választotta az össznépi felhajtás helyett. Amerikai otthona tundiillik a lakásmagazinok vezető oldalaira kívánkozik. A Los Angelestől 60 kilométerre fekvő Huntington Beach-i „paradicsomról” csupán annyit: a szörfösök oázisaként emlegetett partszakaszon az esztendő 365 napjából átlagosan 320-szor ragyog a nap. A családfő amúgy nem erőlteti meg magát, amikor odahaza tartózkodik: ha már péklegényként kezdte, hajnali ötkor kel, átnézi és megválaszolja elektronikus leveleit, elolvassa a német lapok online változatait, egy baseballsapkát a fejére húzva elfuvarozza fiát az iskolába, intézi a különböző vállalkozásaival kapcsolatos ügyeket, elmegy fiáért a suliba, délután fociznak, aztán irány a kert végén található móló, ahonnan jókat lehet ugrálni a Csendes-óceánba. Este még meg kell sütni néhány szelet húst a szomszédokkal, majd mesélés a gyerekeknek, és jó éjt.

Ha Jonathan nem a német válogatott címerével díszített pizsamában aludna, és édesapja nem ragasztotta volna ki az ágya fölé a 18. labdarúgó-világbajnokságot harmadik helyen záró együttes poszterét, még el is hinnénk, hogy Jürgen Klinsmann-nak kicsit sem hiányzik a csapata…