Tökéletes olasz meló

„Ahogy haladtunk előre, egyre inkább éreztük, hogy megnyerhetjük a világbajnokságot.” (Marcello Lippi)

Már a csoportkörben is „gyanúsak” voltak az olaszok. A korábbi tornákon rendre szenvedtek az elején, de most másképp rajtoltak: Ghánát és Csehországot egyaránt 2–0-ra verték meg, az Egyesült Államok elleni 1–1 pedig belefért. Az erős kezdést viszont még erősebb folytatás követte…

„A győzelmet a szívemhez közel álló embereknek szeretném ajánlani, elsősorban a családomnak. Másodsorban pedig a csapattársaimnak, mert mindennél jobban akarták az aranyérmet.” (Fabio Grosso)

Jó, jó, az ausztrálok elleni nyolcaddöntő „necces” volt. Egyenlő létszámban sem voltak jobbak az olaszok, hát még Marco Materazzi kiállítása után. Majd’ egy félidőt játszottak emberhátrányban, s a végén már érezni lehetett, a rivális arra hajt, hogy elfárassza őket, és a ráadásban „bevigye” a győztes találatot. Fabio Grosso, az addig viszonylag ismeretlen balbekk azonban már a rendes játékidő hosszabbításában döntött: a 93. percben kiharcolt egy tizenegyest, amelyet Francesco Totti értékesített.

„Megígértem Gianluca barátomnak, hogy megnyerjük neki a világbajnokságot.” (Alessandro Del Piero)

Alberto Gilardino, a csatártárs nyilatkozta az Ukrajna elleni negyeddöntő előtt, hogy egyszer fordul majd Luca Toni szerencséje, és a Serie A gólkirálya a vb-n is betalál a kapuba. „Ha ennek az az ára, hogy a kispadon kell ülnöm, ám legyen” – tette hozzá a Milan csatára, én meg döbbentem ültem a sajtóórán: olasz támadó ilyet még nem mondott, az tuti. Jött a hamburgi mérkőzés, Gilardino a kispadon kezdett, Toni a pályán – és meg sem állt két gólig. Laza három nulla. Vagy nem is olyan laza: három nappal a meccs előtt kapták a hírt a játékosok, hogy korábbi társuk, Giunluca Pessotto öngyilkosságot kísérelt meg. A több mint tíz méteres zuhanást túlélte, de kritikus állapotban vitték kórházba. Marcello Lippi első szóra hazaengedte Gianluca Zambrottát és Alessandro Del Pierót, hogy meglátogassák barátjukat, míg a legjobb haver, Fabio Cannavaro a többiekkel maradt – csapatkapitányként nem akarta ott hagyni a magába roskadt társaságot. Utólag derült ki, a védő szinte sokkos állapotba került a tragédia hallatán, ám ezt az orvoson kívül senki nem tudta.

„Egyedülálló ez a csapat, ennyire összetartó együttesben még nem játszottam. Hálás vagyok ezért a fiúknak, ezt sosem felejtem el nekik. Ja, és szeretném megköszönni a németeknek azt a sok kedvességet, amelyet tőlük kaptunk…” (Gennaro Gattuso)

A dortmundi közönségnek talán nem kellett volna végigfütyülnie az olasz himnuszt. Az addigra teljesen összeálló squadra azzurra tagjai „bedurrantak” ezen, Gattuso említette az elődöntő után, hogy ez újabb lökést adott nekik a németek legyőzéséhez. Mindenesetre a 119. percig vártak, hogy kieresszék a gőzt: amikor már mindenki (legalábbis a házigazdák) a büntetőpárbajt várták, Fabio Grosso úgy csavart a kapuba, ahogy kevesen tudnak. Aztán láthattunk még egy ritkaságot: egy perc múlva Alessandro Del Piero ismételte meg a káprázatos produkciót. Legutóbb talán az 1938-as világbajnokság döntőjében játszott annyi csatárral az olasz válogatott (Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi), mint 2006. július 4-én, a mérkőzés vége felé – a rosszmájúak szerint Marcello Lippi azért vetette be szinte az összes támadójátékosát, mert félt a tizenegyesektől. Azért annak a lehetőségét se zárjuk ki, hogy érti a dolgát…

„Megígértem a srácoknak, ha megnyerjük a világbajnokságot, levághatják a copfom. Most kezdhetem megint növeszteni, de sebaj, két év múlva Európa-bajnokságot rendeznek, addigra megint hosszú lesz…” (Mauro Camoranesi)

Grosso bevágta az olaszok utolsó büntetőjét, elkezdődött az össznépi fogócskázás, aztán a hamar egymásra találó olaszok kerítettek valahogy egy széket, leültették Camoranesit, körbeállták, majd ünnepélyes keretek között megszabadították „lófarkától”. Az ünnep hosszú perceit e helyütt csak röviden elevenítsük fel: érem- és trófeaátadás, tiszteletkör(ök) a kupával, hempergés a zöld gyepet fehérre festő konfettiben, olasz slágerek, „We are the champions!”, Pavarotti-áriák és a többi.

Kicsivel később, amikor az Olaszország negyedik világbajnoki címét megszerző labdarúgók éppen a serleget táncolták körül, Cannavaro kiszúrta, hogy a szivarját addigra eltaposó Lippi magányosan álldogál a győzelmi emelvényen. A játékosok a „maestro” elé járultak, a csapatkapitány átnyújtotta neki az aranynyal borított kupát, hogy aztán huszonvalahány olasz emelje a vállára a könnyeit nem szégyellő ősz trénert. Akkor vált nyilvánvalóvá: Olaszország megérdemelten lett a világ legjobbja. Ha valaki bánkódott Itáliában, az csakis Camoranesi fodrásza lehetett…