Csodacsatár és remek ember

Öt éve, 2001-ben, egy összejövetelen találkozott először Miroslav Klose és Wojtek Czyz. Az 1. FC Kaiserslautern akkor 22 éves és az ötödik ligában szereplő VfR Grünstadt két esztendővel fiatalabb labdarúgója néhány szót váltott egymással. Czyz ismerte az élvonalban szereplő játékost, és elmondta neki: ő is lengyel származású, ezért külön szurkol neki.

Manapság már mindketten nevetve emlékeznek arra, hogy egy percnél többet aligha beszélgettek. Valljuk be, a Bundesliga-játékost azért sokan megszólítják.

Szörnyű sérülés, tragikus orvosi tévedés

Igaz, Miroslav Klose immár azt mondja: sohasem gondolta volna, hogy életre szóló barátság köti majd ehhez a fiúhoz. A megismerkedést követően még egyszer, esetleg kétszer összefutottak. Kaiserslautern nem nagy város, kivált német léptékkel nem az, de ez még mindig nem volt felületes ismeretségnél több – ha volt egyáltalán annyi.

– Szia, Miroslav… Talán emlékszel, egyszer összefutottunk!
– Á, szia, hogy vagy? Ne haragudj, mi is a neved?
– Wojtek. Láttalak szombaton, szép gólt fejeltél.
– Köszi. Neked hogy megy a foci?
– Úgy-ahogy.
– Ne haragudj, sietnem kell…
– Szia, Miroslav…

Körülbelül ilyen lehetett a párbeszéd a két fiatalember között, mígnem néhány hónappal később egy szörnyű balesetről számoltak be a lapok. Egy alacsonyabb osztályú mérkőzésen a kapus durván beleszállt az ellenfélbe, az első orvosi vizsgálatok is súlyosnak minősítették a sérülést – de sajnos nem eléggé. Mire észrevették, hogy a futballista lába térd alatt nem kap elegendő vért, már késő volt: a még nagyobb tragédiát csak az amputáció előzhette meg. Az újságok megírták: borzalmas a fájdalom, a fiú soha többé nem futballozhat, pedig elérkezett a kiugrás lehetősége: immár zsebében volt a másodosztályú Fortuna Köln szerződési ajánlata, profi játékos lett volna néhány hét múlva – s most tessék, elvesztette egyik lábát, örökre mozgássérültté vált.

Őrlődő magányos szenvedés

Iszonyatos.
A fájdalmas esetről szóló cikk a Kaiserslautern öltözőjében is téma volt. „Mit mondtál? Kicsoda? Hogy hívják?” – hagyta abba a cipőpucolást Miroslav Klose, akinek eszébe jutott: csak nem? Hiszen ezt a fiút ő valahonnan ismeri…
Az edzés után első útja a kórházba vezetett.

„Soha eszembe nem jutott volna, hogy a balesetemmel Miroslavot zaklassam, tőle bármilyen segítséget kérjek, vagy várhatok – mondta most, öt évvel a baleset után a már 25 éves Wojtek Czyz. – Ahhoz nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, sőt tulajdonképpen semmilyenben nem voltunk. Gondolhatja, hogy a legteljesebb apátiában feküdtem az ágyon, és nem hittem el, nem tudtam feldolgozni, hogy elvesztettem a lábam. Nem láttam kiutat, az életem értelmetlenné vált…”

Nem túlzás, a lelki összeomlás szélén álló fiúhoz nyitott be nap nap után a sztár.
„Miroslav addig magyarázta, hogy lehet így is teljes életet élni, és értelmes célokat keresni, míg el nem hittem neki – mondta Wojtek Czyz. – Ő kinevet, ha ezt mondom neki, pedig én legbelül pontosan tudom, mekkora erőt adott nekem a bátorítása.”

A fiatalember a mozgássérültek sportjában keresett vigaszt, emberfeletti erővel akarta igazolni, hogy ő így is valaki: három évvel utolsó futballmeccse után az athéni paralimpián megnyerte a 100, a 200 méteres síkfutást és a távolugrást is.

A legmélyebb pokolban sem vész el a remény

„Az a lelkierő, ami őt hajtotta a sérülése után, mindig példa előttem – mondja minderre Miroslav Klose. – Wojteket látva, megismerve rájöttem: az én gondjaim nem igazi bajok, a valódi probléma ott kezdődik, ami vele történt, és lám, a legmélyebb pokolból is ki lehet jutni. Rájöttem, ehhez képest egy kihagyott gólhelyzet nem okozhat álmatlan éjszakákat. Nem túlzás, az a hihetetlen elszántság, amellyel megdolgozott az athéni sikereiért, lenyűgözött, mi több, más emberré tett. Megtanultam, hogy voltaképpen mindent el lehet érni az életben, a sportban: csak igazán, de tényleg igazán akarni kell.”
Amikor van idejük, akkor egy Kaiserslauternhez közeli, világtól elzárt, csendes kis pataknál horgásznak, és nincs szó a futballban kereshető eurómilliókról, a fényűzésről, ki milyen autócsodával furikázik. A barátság immár mélyebb közöttük, mint valaha gondolták volna.

„Azt hiszem, Miroslav megváltozott, mióta barátok vagyunk – ismerte el Wojtek Czyz. – A legutóbbi vébén is már ő volt a legeredményesebb német játékos, mégsem mert igazi nagy klubhoz igazolni. Akkoriban azt mondta: jó nekem a ’Lautern, itt szeretnek, biztosan játszom. A Werder is nagy ugrás volt számára, de már felnőtt, és most nem fél: ezen a vébén is igazolta, hogy klasszis, és tudja, ha jól teljesít, jönnek az angol vagy spanyol klubok érte. Nem haragszik meg rám, ha elárulom, most már nem tartana a kihívástól, belevágna, ha lenne rá lehetősége.”

A szerény és visszafogott Miroslav Klose nem szívesen beszél erről a barátságról, de azt elmondta: éppen ezeken a pecázásokon Wojtek Czyz értette meg vele, hogy ő a szórakoztatóipar szereplője, és mint ilyennek, néha mutatkozni, nyilatkozni kell akkor is, ha az embernek ehhez semmi kedve nincs. Elfogadta, hogy sztár lett.

„Persze hogy nézem a vébét, hogyne nézném, és elsősorban neki szurkolok – mondta Wojtek Czyz. – Minden meccsen izgulok érte, hogy sikeres legyen. A világ kezdi elismerni, hogy kitűnő labdarúgó, de kevesen tudják, amit én. Hogy emberként, barátként még nagyszerűbb.”