Mintaszurkolók érkeztek a csatorna túlpartjáról

Gyorsan leülünk Matthew-val (31) – mert így hívják újdonsült barátomat – az ebédlőasztalhoz, mire mellénk telepszik egy másik Matthew (31) és Mike (33) is; valamennyien yorkiak, Északkelet-Angliából. A második Matthew (aki civilben könyvelő) Leeds United-szurkoló, az ő csapata most a második vonalban senyved, a másik kettő a helyi York Citynek drukkol, nekik mostanság az ötödik osztály jut, de egy igazi szurkoló nem annak függvényében szereti csapatát, hogy az éppen BL-t nyert vagy éppen a honi futball lehető legalacsonyabb osztályában szerencsétlenkedik.

Mindhárman tiszták, jól fésültek, fiatalok.

Nem gazdagok, de nem is szegények, és lerí róluk: életükben nem ütöttek még meg senkit.

„Azt kell mondjam, ma már mi vagyunk az átlagos angol futballszurkolók. Az a kép, amely a szigetországi huligánokról kialakult, a hetvenes, nyolcvanas évek világra szóló balhéiból táplálkozik. Heysel és Hillsborough fordulópontot jelentett ezerkilencszáznyolcvanötben, illetve négy esztendővel később, a kilencvenes évek elejére a rendőrség, a futballszövetség, a klubok összehangolt erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült kiközösítenünk, a perifériára szorítanunk a vandálokat. Nem beszélve arról, hogy valamennyiüket nyilvántartják, s pár nappal a világbajnokság kezdete előtt bevonják az útlevelüket. Másképp: kivonják őket a forgalomból” – magyarázza Matthew, az utazási irodás, akitől gyorsan átveszi a szót Mike, a befektetési bankár.

„Egyre öregebb a huligánbandák átlagéletkora. Ugyanis a vandáloknak nincs utánpótlása, ugyanazok balhéznak ma is, akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Csak időközben ötvenévesek lettek, megőszült vagy éppen kihullott a hajuk. Érdekes szociológiai téma ez: rengeteg jól szituált ember van közöttük, a szupergazdag Chelsea kemény magját például pénzes pasasok alkotják, akik a meccsek idejére kivetkőznek önmagukból. Meglehet, a menedzserélet feszültségeit próbálják ily módon levezetni…” – hangzik nagyon is hitelesen mindez egy pénzügyi szakember, ha úgy tetszik, yuppie szájából.


„Mindent rákennek a futballszurkolókra, nemrégiben egy lóversenyen tört ki tömegverekedés, azért is a focidrukkerek vitték el a balhét. A bulvársajtó pontosan az ellenkezőjét teszi annak, mint a nyolcvanas években, amikor mindent a szőnyeg alá söpört: manapság erősen felnagyítják az olykor-olykor előforduló rendbontásokat, pedig higgye el nekem, hogy ma már nyugodtan kiviheti a családját, kisgyermekekkel, feleséggel, még nagymamával együtt is a meccsekre, mert nem lesz senkinek semmi baja” – emeli fel hangját méltatlankodva Matthew, a könyvelő.

Hogy teljes legyen a szociológiai felmérés, kiderítem: nem egy nagy durranás egy átlag angolnak átjönni Németországba egy hétre. A retúr repülőjegy London és Dortmund között száz euró (25 ezer forint), a meccsjegy a keddi angol–svédre negyven euró (10 ezer forint), a többi kiadás – sör, élelem, szállás – pedig még alacsonyabb is, mintha ugyanezt az időt otthon töltenék.

Ráadásul – mondják – egymást érik a kellemes meglepetések.

A sokéves sztereotípiákkal szemben Németország szép, barátságos vidék, az emberek pedig olyan kedvesek, hogy csak na!

Szóval: egy angolnak maga a Paradicsom…