Rogério Ceni, a gólkirály

Rogerio Ceni, a zseniális portás és kiváló rúgótechnikájú ítéletvégrehajtó sokszoros csúcstartónak számít: egyrészt a Brazíliában játszó aktív futballisták közül neki és Romariónak van a legnagyobb aranygyűjteménye, másrészt a Sao Paolóban senki sem lépett többször pályára nála (már több mint 600-nál jár s messze még a vég), harmadrészt van esélye, hogy a legendás paraguayi óriás, José Luis Chilavert gólcsúcsát is megdöntse a közeljövőben! René Higuita ugyebár finoman szólva is sportszerűtlen életmódja miatt megállt negyvennél, Chila 56-ig jutott – Rogerio 2005-ben lépte túl a 45-öt, tehát jelenlegi tempójában hamarosan letaszítja a testes kollégáját eme trónról.

A Pato Brancóban, Paraná államban született német-brazil származású Rogerio Ceni nem éppen „klisés” brazil futballista, hiszen kivételes módon nem szegény családból származik (talán csak Kakát tudnám említeni a közelmúltból, aki szintén a középosztályból indult). A portás eleinte a mezőnyben játszott, s 17 évesen lett egy komolyabb klub, a Sinop FC alkalmazottja (ekkor már természetesen kapusként), ahol az első számú kesztyűs ember sérülése miatt hamar felkerült az ifiből a nagyok közé, s 18 esztendősen már Mato Grosso állam bajnokának és kupagyőztesének vallhatta magát! Tehetségére a Sao Paolo FC is felfigyelt, aki akkoriban nem csak Brazília, de az egész világ labdarúgását uralta – egy rövid próbajáték (ahol a kapus fél órát játszott, ami alatt Leonardo be is köszöntött neki) után szerződést is kötöttek a legénykével. Természetesen a paulisták az első időkben csak az ifiben számoltak vele, de a profiknál is gyakran a kispadra ülhetett a világbajnok Zetti helyetteseként. Amikor a juniorokkal 1993-ban állami bajnok lett, profiszerződést kötöttek Cenivel, s ettől kezdve a felnőtt kerethez számított - ahol a legendás Tele Santana kezei alatt klasszisok, világbajnokok és vb-ezüstösök hada varázsolt, lásd a már említett Zettit, Cafút, Rait, Zagót, Leonardót, André Luizt, Dorivát, Juninho Paulistát, Denílsont, Roque Juniort, Edmílsont és Müllert.

A fenti úriemberek számtalan állami bajnoki címet vittek haza a klubszékházba a kilencvenes évek elején, s a Világkupa-döntőkben 1992-ben a Barcelonát (M. Laudrup, Sztoicskov, Guardiola, Ronald Koeman), 1993-ban a Milant (Rijkaard, Gullit, van Basten, Baresi) múlták felül! Az "Expressinho"-nak becézett gárdában, ha lehetőséget kapott, olyan jól játszott Ceni is, hogy Mario Zagallo magával vitte az atlantai olimpiára Dida és Darnlei mellé – a kerettagság azért is szép teljesítmény az SP-portástól, mert a Morimbi-stadionban jórészt csak a kispadon ücsöröghetett. A főszerepre egészen 24 éves koráig, 1997-ig kellett várnia, amíg Zetti a nagy rivális Santoshoz nem igazolt – innentől viszont Rogeriót a brazil liga legjobbjai között emlegették. Amikor egy kis rutint szerzett a „Tricolor” (lásd fekete-fehér-piros klubcímer) tagjaként, nagyon szívesen és bátran lépett fel büntetők, veszélyesebb szabadrúgások elvégzéséhez: az União São João volt első áldozata rúgótechnikájának és feltűnési viszketegségének, még 1997-ben. Már előző év márciusában behívót kapott a nemzeti csapatba, ám pályára először csak egy év múlva, Mexikó ellen léphetett a Konföderációs Kupán, amikor is Dida helyett küldte be őt Zagallo mester az utolsó húsz percre.

A háromszoros állami bajnok és Libertadores Kupa-győztes portás egyébként csak 23 éves korában kezdett el „tüzelni”: Ceni, az állított labdák maestrója egy edzésen odaszólt Zettinek, hogy ha már úgyis olyan jól lövi meg a labdát, rúgjon szabadokat a mérkőzéseken is. „Furán nézett rám, így azt mondtam neki: Ha nem akarsz az SPFC első szabadrúgásgólt szerző kapusa lenni, én leszek az! Elkezdtem edzeni. Korábban érkeztem mint a többiek, letettem 20 labdát s lövöldöztem. Eleinte összevissza, de később a húszból tizenöt gól vagy kapufa lett. Fél évig csiszolgattam célzókámat, amikor Muricy Ramalho, a pályaedző szabad utat engedett a pályán is: először a Fluminense ellen lőttem szabadrúgást, de azt kivédte a kapus. A Flamengo ellen, a Maracanában volt a második, ez már kapufa volt. A harmadik az Uniao elleni volt, ez megtalálta az utat a hálóba. Innentől kezdve nem volt megállás”. Az évi átlagban ötöt vágó portás a századforduló új aranycsapatában egyre fontosabb szerepet játszott, de nagy szükség is volt tudása legjavára a tehetséges, de szertelen fiatalok mögött: Denílson, Belletti, Edú, Franca, Edmilson, Kaká, Júlio Baptista, Luís Fabiano, Adriano, Juan, Grafite, Simplício, Fabio Aurelio és Ricardinho szárnybontogatásához kellett az ő biztonságot adó nyugalma is.

Érdekes módon még a legnagyobb helyi sztárokat is kikezdte a közönség, ám ő „érinthetetlen” maradt a négy címnélküli esztendő alatt, talán éppen klubhűsége és remek teljesítménye miatt – nem véletlenül választották meg nemsokára csapatkapitánnyá is! Egyébként igazi otthonának ezt a klubot tekinti, s komolyan csak egyetlen egyszer foglalkoztatta az Európába igazolás: 2001-ben Arséne Wenger nagyon közel állt ahhoz, hogy Ceni nála lője a gólokat, de végül is maradt a portás (jócskán megemelt fizetésért) Sao Paolóban. Ceni egyébként egy különleges mezt tervezett magának, egyfajta vörös-szürke sávos kreációt – s mivel az adidas nem támogatta eme irányú kreativitását, hősünk a Penality cégnél élte ki tervezői vágyait s lendítette több ezresre a mezeladást. Az ötletet egyébként az argentin Navarro Montoyától (aki 1994-ben az Év játékosa lett gauchóéknál) csente, aki saját tervezésű cuccokban védett, emlékszem egy mezére, melynek elején egy karikatúra volt látható, amint jómaga éppen egy kamiont vezet. Ha már mezviselés: Ceninél többször senki sem húzta magára a trikoloros szerelést, lévén az idők során az addig 618-cal vezető kollegáját, Waldir Perest is megelőzte! A Selacaóban viszont csak ritkán játszhatott: 2000-2001 tájékán Emerson Leão szövetségi kapitánykodása alatt élte válogatottbéli fénykorát, Wanderley Luxemburgo uralkodása alatt viszont háttérbe szorult, majd Big Phil Scolari megérkezésével újra stabilan a bő keret tagja lett.

Azonban nem éppen a „Ceniális” kapuvédő a mindenkori kapitányok kedvence: „Mindig őszinte vagyok, s ez sokakat bánt. Mindig azt mondom ami a szívemet nyomja… és ez sokat rontotta olykor esélyeimet, de hát így tudok csak tükörbe nézni. Ha választanom kellett a balhézás és a csendben maradás között, mindig az első mellett tettem le a garast”. Ennek ellenére – igaz, csak harmadik számú kapusként Marcos és Dida mögött, de – részt vehetett a 2002-es világbajnokságon, ahol természetesen nem léphetett pályára. Egy nyilatkozatában maga is belátta, hogy az ő ideje lejárt, egy fiatalabb kapusnak kell már védenie a Selacao hálóját, ennek ellenére második-harmadik számú kapuvédőnként gyakran tagja a Parreira-legénységnek is, bár a világbajnok mester alapesetben sokáig a Dida-Julio Cesar-Marcos-triumvirátus híve volt. A századfordulón az eredménytelenséggel és a pokolian rossz öltözői hangulattal megszenvedő SP alapembereként lassan már leltári számot is kap a Morimbi-stadionban, s a sok szenvedés után 2005-ben végre egy igazán frenetikus évet zárhatott: a klub harmadszor is elhódította a Libertadores Kupát (ez számára és a brazil futball számára is rekord), csapatkapitányként öt góllal segítette övéit a torna alatt (pedig egy büntetőt még ki is hagyott!); ráadásul áprilisban a honi királyi TV, a TV Globo negyvenedik születésnapjának tiszteletére megrendezett Guatemala elleni barátságos válogatott mérkőzésre újra behívót kapott. Sőt, Dida és Julio Cesar sérülése miatt az orosz-brazil, 2006 márciusában rendezett barátságos mérkőzést is végigvédhette!

Carlos Alberto Parreira – mintegy engedve a Sao Pauló-i szurkolók követelésének – behívta végül vb-keretébe Rogério Cenit, a kispadra természetesen. Előtte egy barátságos mérkőzésen bevetette a portást, de a szabadrúgásokat azért nem bízta rá: „Azt hiszem, nem vagyunk erre rászorulva. Roberto Carlos és Juninho Pernambucano egészen jól elboldogul a feladattal” – jegyezte meg a szövetségi kapitány.

A 2005-ös Libertadores Kupa legjobb portásaként és játékosaként sincs sok esélye a németországi világbajnokságon megkoronázni pályafutását, de ha megelőzi Chilavertet a kesztyűs emberek speciális góllövőlistáján, örökre beírja magát a futball históriájába.