Ricardo Luiz Pozzi Rodrigues Ricardinho

Ricardinho, a technikás irányító kiválóan és találóan jellemzi korunk brazil futballjának magyar ember számára elképzelhetetlen gazdagságát: egy olyan futballista, aki ötszörös állami bajnok és háromszoros brazil bajnok, (klub)világbajnok és háromszor volt az Év középpályása hazájában, a válogatottban csak sokadik számú csereembernek számít!

Ricardinho profi karrierjét az Atlético Paranában kezdte el 1995-ben, s hamarosan háromszoros állami bajnoknak és az év legjobb középpályásának mondhatta magát a tehetséges irányító, akire Európában is felfigyeltek, így 1997 nyarán Bordeaux-ba költözhetett. Szerepe az előző évben a Juventusba igazolt Zinedine Zidane pótlása lett volna, azonban nem tudta felvenni az itteni futball tempóját, ráadásul Johann Micoud és Peter Luccin miatt a bordók kezdőjétől is messze került, így jobbnak látta ha hazatér az akkoriban csúcson lévő Corinthians együttesébe. A fekete-fehérek között végre elkezdhette a világ meghódítását: kétszer lettek a legjobbak Sao Paulo államban, háromszor az egész országban, egyszer pedig a nagyvilágban! Nem akármilyen társai voltak a Carlos Alberto Parreira és Luxemburgo mesterek által is vezényelt gárdában: e korszak aranycsapatát a Dida - Silvinho, Chris, Gamarra, Kléber - Marcelinho Carioca, Ricardinho (Senna), Edú, Vampeta - Edilson, Luisao (Éwerthon) vonulattal lehetne legfinomabban árnyalni! 1996 után még kétszer (2000, 2004) választották meg az Év középpályásának Ricardinhót, de a vágyott világhírnevet egy véletlennek köszönhette: a 2002-es világbajnoki keretbe az utolsó pillanatban hívta be őt Scolari, ugyanis a csapatkapitány Émersonnak egy edzés közben, amikor viccből beállt a kapuba, kiugrott a válla - Ricardinho pedig azonnal repülhetett Ázsiába! 24 órával a nyitómérkőzés előtt kelt útra a Sao Paulo-i reptérről, s utolsó nyilatkozata így hangzott: „Felkészültem, s azzal az álommal utazom el, hogy megnyerjük a kupát”. Jósnak nem rossz tehát, nem úgy világutazónak, ugyanis nagy örömében nem vette észre hogy lejárt brazil útlevele - szerencsére brazil-olasz kettős állampolgár lévén korábban kiváltott egy olasz útlevelet is az európai légióséletre készülődve! A Selacaóban még 2000 márciusában debütált Kolumbia ellen, a világbajnokságon pedig Kína, Costa Rica és Belgium ellen is gyepre léphetett, mindannyiszor csereként. Nem futballozott rosszul, ezért is okozott meglepetést hogy nem igazolt azonnal a vb után Európába, hanem csak egy év múlva a Sao Paulo érintésével (már a nagy torna előtt aláírt a Tricolorhoz, japán kérőit visszautasítva), s akkor sem élcsapat, hanem "csak" a Middlesbrough lett osztályrésze. Ám ahogyan Bordeaux-ban, úgy Angliában sem volt szerencséje, sérülések is gyötörték, így hamarosan újra Brazíliában, a Santosban láthattuk futballozni őt.

2004-ben szinte a hátán cipelte a bajnoki aranyig Pelé egykori klubját (újra helyet kapott az Év válogatottjában is): a fiatalok között sokkal szabadabban, támadóbb szellemben léphetett pályára mint korábbi egyesületeiben, ezért is lőtt olyan sok gólt. A válogatottal 2003-ban szerepelt a Konföderációs Kupán (ami tragikusra sikeredett a Selacao számára is), de a következő évben kihagyta a Copa Americát és 2005-ben a németországi elővilágbajnokságon sem volt a keret tagja. Santosbéli remeklése mindezek ellenére nem kerülhette el a szövetségi kapitány, Parreira figyelmét, így Ricardinho az év végére újra a bő keret tagja lett, Horvátországban lőtt egy szép szabadrúgásgólt, majd a Chile és Bolívia elleni világbajnoki selejtezőn is a kezdőben kapott helyet. Meg is nőtt iránta az érdeklődés a vén kontinensen: először az AS Roma, később a Real Madrid érdeklődött iránta - a brazil kolónia létrehozásában mesterkedő Wanderley Luxemburgo felhívta Perez elnök figyelmét arra, hogy 2006 elején lejár a játékmester szerződése a Santosszal, s ugyebár Zidane egyre gyakrabban sérült, fáradékony... Ricardinho, aki Bolívia ellen a mágikus 10-es mezt viselhette a nemzeti csapatban, természetesen nem mórikálta magát: „Luxemburgo jól ismer engem, hiszen együtt dolgoztunk a Paranában, a Corinthiansban és a Santosban is, jól tudtunk mindig is kommunikálni egymással. A Madrid a legnagyobb klubok egyike, sokan álmodnak róla, engem is beleértve”. Egyébként már nyáron is szó volt odaigazolásáról, ám egyrészt kétmillió eurót kértek érte a brazilok, másrészt akkoriban éppen Robinhóra koncentráltak Butraguenóék. A Santos elnöke, Marcelo Teixeira ugyan többször is felkínálta futballistája számára a szerződés-hosszabbítás lehetőségét, ám Ricardinho mindenképpen szeretné kihasználni élete talán utolsó esélyét arra, hogy egy nagy klubban végre Európának is megmutathassa zseniális képességeit. Roberto Carlos gyorsan el is kezdte „aknamunkáját”, több nyilatkozatában is külön kiemelte, hogy mennyire okosan tenné Perez elnök, ha leigazolná Ricardinhót, aki igazi vezéregyéniség, s hasznára lehet a Madridnak Zidane utódjaként.