„Arra, amerre a tömörülés van” – válaszolja, és mutatja ujjával az irányt a leányfalui strand pénztárosa. Takaros kis fürdőhely sok medencével, közel a Dunához, s mert a Római-parton rendezte be főhadiszállását a magyar férfi vízilabda-válogatott, harmadszor ruccant át tréningezni a községbe. Nos, tömörülést nem láttunk péntek délelőtt, az emberek tisztes távolból figyelték a mozdulatokat, leterítve törölközőiket a nagymedencét bekeretező pázsitra.
„Valami edzés van” – mondja egy arra ballagó idős pár mit sem sejtő, a sportban vélhetően járatlan férfitagja, eközben Kemény Dénes éppen a faltól falig tempózás sebességét ellenőrzi. Hiába nevezzük tehát pihenőnapnak, csak a meccstől menekültek meg csoportelsőségükkel a Világkupa első három fordulójában brillírozó játékosok. „Nem fakultatív a tréning, komolyan gyakorlunk délig. Utána hajóval visznek el minket Szentendrére ebédelni, délután súlyzózás, majd jakuzzi, fürdés szerepel a programban”– újságolja a szövetségi kapitány.
A reggeli tévéműsorban láttam először azt a reklámot, amelyben véradásra buzdít a kapitány és három játékosa. Kemény Dénes még nem látta, de megjegyzi, ideje volt már leadni, hiszen még januárban szántak rá egy teljes délutánt, hogy felvegyék. Nos, ha a magyar csapat fölényére gondolunk, túlzás lenne azt állítani, hogy vérüket adták volna pólósaink a három kiütéses győzelemért. A szakvezető annyiban pontosít, hogy adtak, de még maradt bőven. S hogy remélt-e ekkora magyar tudásfölényt?
„Benne volt a pakliban, igaz, egyenletesebben is el lehetett volna osztani a különbséget, úgy, hogy már az első félidő után vezetünk három góllal. Persze így sem rossz, de a kihagyott helyzeteket nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ugyanaz a játékos az egyik napon belövi, a másikon kihagyja, aminek nyilván pszichés okai vannak.”
Füli bácsi és a történelem
Idős, joviális arcú bácsi foglal helyet az egyik fa hűvösében. A 92 esztendős Sárdi Fülöp (Füli bácsi) élete kész történelem. A 30-as években játszott az Újpest Komjádi Béla irányította ifjúsági csapatában, olyan hírességekkel pólózott, mint például Brandi Jenő. Az akkor legnagyobb sztárnak számító Németh Jánosról elmondja, hogy nem úszott igazán jól, de hihetetlenül robbanékony volt. Szolgált a háború alatt az idegenlégióban, mint önkéntes, Casablancában szerelt le, és Marokkóban vízilabdázott. Minden reggel hat órakor megérkezik a leányfalui strandra, és leúszik 800-1000 métert. „Persze, hogy nézem a meccseket, nagyon szeretem a pólót. A családomat valósággal megőrjítem vele” – mosolyog huncutul a fa hűvösében.
Az új csapatszerkezet alapvetően jól vizsgázik, és bár csak három mérkőzésen tesztelhette együttesét, Kemény Dénes vállalkozott az értékelésre: „Nem volt még ellenpróba, de nekem tetszik, amit eddig láttam. Kényszeredetten is tehetnék a dolgukat, de úgy látom, mindenki boldogan alkalmazkodik az új játékfelfogáshoz. Igazából az Európa-bajnokságon mérhetjük le, miként válik be, de utána is van még két évünk Pekingig. Ha szükséges, még az Európa-bajnokság után is változtathatok, ha úgy látom jónak.”
Kásás Zoltán edző azt magyarázza, hogy egy olyan jó csapat, mint a magyar, bármikor, bármilyen szabályváltozáshoz rugalmasan tud alkalmazkodni, elő tud állni valami váratlannal, amivel őrületbe kergeti az ellenfelet. Garancia erre a játékosok képzettsége, sokoldalúsága.
Elárulja, hogy Varga Dánielt vigasztalnia kellett, mert két mérkőzésen is kipontozták, azaz esetében kísért a montreali világbajnokság. Idősebb Kásás azzal nyugtatta, hogy előbb-utóbb neki is megtalálják a helyét, ahol a leghatékonyabban tudja segíteni az együttest.
Az úszást követő falazás, majd fórgyakorlás után a szokásos autogramosztás, közös fényképezkedés következik, aztán irány a hajó és az ebéd. Csak az a kanadai, Vancouverből hazaérkező hatvanas férfi marad hoppon, aki HUN feliratú úszónadrágot szeretne vásárolni. Negatív választ kap, mert hogy ilyen csak a csapatnak van.