Csodálatos dél-amerikai focisuli

Argentína győzelemmel, Szerbia-Montenegró vereséggel kezdte a csoportküzdelmeket, így nem lehetett kérdéses, melyik válogatott számára létkérdés a három pont megszerzése. Az eredménykényszer ellenére a szerb oldalon mindenki tisztában volt azzal, a világbajnoki cím elnyerésére is esélyesnek tartott dél-amerikai együttessel szemben bravúrral érne fel a győzelem megszerzése. Persze annak a válogatottnak, amelynek a selejetezősorozat alatt az ellenfelek összesen csupán egy gólt képesek lőni, aligha kell tartania bárkitől is, és ez még akkor is igaz, ha Németországban bebizonyosodott: Ilija Petkovics csapatának a támadójátéka megközelítőleg sem olyan hatékony, mint amilyen masszív volt a védekezése.

Már a hatodik percben bebizonyosodott, a pályán lévő szerb védelem nem azonos azzal, amely a selejtezők során szinte áthatolhatatlan falat vont a kapuja elé. Cseppet sem meglepő módon az argentin válogatott bal oldala – csakúgy, mint az Elefántcsonpart elleni öszszecsapáson –, egymás után vezette a támadásokat, és mert Maxi Rodríguez a szerb hátsó alakzat rossz tolódása miatt teljesen tisztán jutott lövőhelyzetig, máris hátrányba került az európai tizenegy. Az elkövetkező percek nem sok izgalmat hoztak, az argentin játékosok előnyük birtokában még jobban megbecsülték a labdát, mint korábban, Szerbia-Montenegró futballistáiban pedig nem volt annyi erő, hogy akár csak egy helyzetet is kialakítottak volna. Fél óra elteltével Argentína ismét ritmust váltott, az „iskolafutball” eredménye pedig újabb gól lett. Egy óra volt ekkor még hátra a találkozóból, azonban a szerbek enervált, minden ötletességet nélkülöző labdarúgását látva aligha akadt ember, aki ne úgy vélekedett volna: eldőlt a három pont sorsa. A világbajnokság kezdete előtt „halálcsoportnak” titulálták a C jelű négyest, mondván: bármelyik gárda a következő körbe kerülhet, azonban a szerb-montenegrói válogatott az általa addig játszott három félidő alatt bebizonyította, nincs keresnivalója a világ legjobb tizenhat csapata között...

A fordulást követően aktívabbá vált Ilija Petkovics gárdája, de ebből messzemenő következtetés aligha vonható le, ugyanis az argentin labdarúgók már az első világbajnoki fellépésükön, Elefántcsontpart ellen is bebizonyították, a biztos vezetés birtokában nem strapálják magukat, hogy tovább növeljék előnyüket. A jubiláló Szavo Milosevics ugyan szépíthetett volna, azonban Mateja Kezsman fegyelmezetlensége végképp tisztázta a fontos kérdéseket. Az volt az ember érzése, hogy a pályán tíz argentin futballista cicázik kilenc szerb-montenegrói játékossal, és ennek az önfeledt passzolgatásnak nem a mindenáron való gólszerzés a célja, hanem hogy a lehető legkevesebb ideig legyen az ellenfélnél a labda. Az eredmény lehetőséget nyújtott José Pekermannak arra, hogy negyedórányi játéklehetőséget adjon a sokáig sérüléssel bajlódó szupertehetségnek, Lionel Messinek, ő pedig góllal és gólpasszal hálálta meg a bizalmat. Nem Carlos Tévez és Lionel Messi hajrában szerzett találata mondatja velünk, hogy ennek a vereségnek súlyos következményei lesznek a szerb válogatottnál. Nincs mit szépíteni, Argentína kivégezte ellenfelét, és ha a folytatásban is így teljesít, a legszebb álmait is valóra válthatja.

José Pekerman, Argentína szövetségi kapitánya:
„A gyors gólok természetesen megkönnyítették a dolgunkat. Úgy néz ki, számunkra nem okozott problémát ez a csoport. Célunk az volt, hogy első két mérkőzésünket megnyerjük.”

Ilija Petkovics, Szerbia-Montenegró szövetségi kapitánya:
„Ellenfelünk a játék minden elemében fölénk kerekedett, jobb volt nálunk, csak gratulálni tudok az argentinoknak. Fájó számunkra, hogy erről a meccsről még nagyon sokat fognak majd beszélni...”

Carlos Tévez, az argentinok csatára:
„Amikor ennyire együtt van a csapat, mint ma, akkor könnyű remek eredményt elérni. Nagy megtiszteltetés , hogy ennyi fantasztikus futballistával játszhatok együtt.” ---- 6. perc: Sorín a bal oldalon sarokkal hozta játékba Saviolát, aki a tizenhatos sarkától Maxi Rodríguezhez továbbított, a középpályás pedig jobbal, spiccel hét méterről a kapu bal oldalába lőtte a labdát.
1–0
31. perc: Az argentínok – huszonnégy hibátlan passz után – csodálatos gólt szereztek: Saviola kényszerítőzött Riquelmével, majd Cambiassót hozta játékba, ő Crespóhoz passzolt, aki Cambiassóhoz sarkalta a labdát, s a középpályás 12 méterről ballal a kapu közepébe lőtt.
2–0
41. perc: Saviola egy csellel becsapta Dragutinovicsot, majd keresztbe lőtt, a túlsó kapufánál érkező Maxi Rodríguez közvetlen közelről úgy lőtte a kapuba a labdát, hogy még érintette a jobb oldali kapufát és a visszaérő Gavrancsics lábát is.
3–0
65. perc: Kezsman nyújtott lábbal, dühből rácsúszott Mascherano lábára, és ugyan elrúgta a labdát, de Rosetti játékvezető azonnal kiállította a szabálytalankodó szerb játékost.
78. perc: Riquelme szabadrúgásból indította a bal oldalon Messit, aki a tizenhatoson belülre sprintelt, az ötös vonalából Gavrancsics lába között középre adott, az érkező Crespo pedig négy méterről ballal a kapu jobb oldalába lőtt.
4–0
84. perc: Riquelme indította a bal szélen Tévezt, aki kötényt adott Gavrancsicsnak, kicselezte Duljajt, és 12 méterről jobbal a bal alsó sarokba gurított.
5–0
88. perc: A szerb térfél közepén Crespo Tévezhez játszott, aki azonnal a jobb oldalon kilépő Messihez továbbított, a fiatal támadó 14 méterről jobbal a kapu bal oldalába lőtt.
6–0 ---- Ezúttal többen is pályáztak a kitüntető címre, ugyanis az argentin válogatottban rengeteg jó teljesítmény volt. Mi azért szavaztunk a dél-amerikaiak karmesterére, mert szinte valamennyi támadás tőle indult, gólpasszokat adott, és igazi vezéregyéniségnek bizonyult. A világbajnokságon immár másodszor bizonyította, egyike a világ legjobb labdarúgóinak. ---- Az argentin–szerb mérkőzés előtt az utcákon és a stadionban munkatársunk arra volt kíváncsi, vajon mekkora divat most az isteni Diego Németországban.
„Ezt nézd!” – fordul meg Humberto, és nyakába rántja kék-fehér felsőjét.

„Apám, ez nem semmi” – mondanám neki, ha értene magyarul, ám egyrészt nem ért, másrészt amúgy is tátva marad a szám: a tetoválóművésznek néhány órára szüksége lehetett, amíg belevéste Humberto hátába a 10-es számot, no meg a „DIOS” (azaz: Isten) feliratot. Mivel ez a kétségkívül látványos munka „csupán” a testfelület nyolcvan százalékát fedte le, a maradék húszra, a bal váll alá még bőven elfért egy, a labdát éppen meglövő Maradona-alkotás is. „Diego így mindig velem van, és tudom, ha bajba kerülök, segít nekem” – indokolja, miért nem egy tulipánon megpihenő pillangóval vagy a „Szeretlek, Juanita!” szöveggel dekoráltatta ki magát.

Hogy Humberto különc volna? Ugyan már, csak egyike a 38.6 millió argentin futballőrültnek (a földrajzkönyvekben lakosként vannak feltüntetve). Mivel az mégiscsak lehetetlen, hogy egy teljes ország kövesse a válogatottat a világbajnokságra, ezekben a napokban mintegy negyvenezer fanatikus szurkol a helyszínen José Pekerman együttesének. Nyilvánvaló, bolondulnak Messiért, Crespóért és a többiekért (az egyik póló tanúsága szerint boldogan meg is halnának értük…), de…

Maradona, ő az Isten.

Javier, az egyik argentin újságíró elkezd mesélni a bálványukról. Kiderül, hogy ha nem a világot járja az ő Diegójuk, akkor Buenos Airesben él – közel a szüleihez, és még közelebb a két lányukat nevelő exnejéhez, Claudiához. Mellesleg napi kapcsolatban állnak: Claudia volt ura menedzsereként ténykedik. Nagyobbik lányukat sem kell félteni, az egyik argentin szappanopera főszereplőjeként már Hollywood felé kacsingat.

Na de vissza Humberto „cirkuszához”. Számolok: egy, kettő, három, négy… huszonöt, huszonhat Maradona-mezes embert látok egy perc alatt. Még mindig Maradona a divat, vonom le a következtetést.

„Ne hülyéskedj, hombre, Maradona nem divat – józanít ki az egyik fanatikus. – Ő a mi mindenünk, a szentünk. Ugye érted, miről beszélek?!”
Bólintok. Már csak azért is, mert éppen délelőtt olvastam, hogy esztendőkkel ezelőtt Buenos Airesben templomot emeltek Maradona tiszteletére, kezdetben kétszáz tagja volt a gyülekezetnek, ma több tízezer. Sokan közülük másként számolják a napokat: nem 2006-ban élnek, hanem D. D. 46. évében. Despues de Diego, azaz Diego után 46-ban…

Az 1986-os világbajnokságot Argentínának majdhogynem egyedül megnyerő Maradonát először a szünetben mutatja az aréna tetejére rögzített óriáskivetítő. Három nulla nekik, akkora a mosolya, hogy azt a széles szájú kisbéka is megirigyelné. A kamera legközelebb akkor szúrja ki, amikor Messit becserélik, az „öreg” tombolva fogadja az utódjának tartott 19-est. Mint a mesében: Messi előbb gólpasszt ad, majd maga fejezi be a támadást, ezzel teszi fel a koronát Argentína káprázatos teljesítményére.

Humberto, Javier és a többiek nagy fiesztát varázsolnak. Maradona a feje fölött pörgeti a nemzeti lobogót, úgy skandálja, hogy „Arhentina, Arhentina!” Az őt éltető rigmus közepette hagyja el a stadiont, akkor veszem észre, hogy Maradona-dresszben.

Persze, miért ő lenne a kivétel?…