Már a vb-trófeával koccintanak

John Smith ezúttal nem az átlagos angol neve, mint nálunk a Kovács János, hanem egy sörmárka. Ale típusú, azaz kevéssé szénsavas, a színe barnás, a zamata különleges. Hétfőn is bekukkantottunk a Trafford Pubba, amely alig száz méterre áll az Old Traffordtól, a munka után ittunk is egy pintet az említett tisztelt úrról, John Smithről elnevezett sörből, és másfél fontot kellett leszurkolnunk érte.

Nos, most meccsnap volt, és az árak, valamint a pofátlanság elszabadult. A két bejáratnál két-két marcona díjbirkózó külsejű fiatalember szerez érvényt udvariasan annak az ajtókra ragasztott feliratnak, amely azt a rossz hírt közli, hogy a belépés két fontba kerül. Egye – illetve igya – fene, nekünk muszáj riportot írni, képeket készíteni, a zsebünkbe nyúlunk, a kezünkre ráütik egy bélyegzővel, hogy „paid”, azaz „fizetett”, és máris benn találjuk magunkat a világ legzsúfoltabb és leghangosabb helyén. Tulajdonképpen csak perisztaltikus mozgásra vagyunk képesek, de azért csodák csodájára haladunk, kattog a fényképezőgép, és a fél, valamint egészen részeg angolok hálásak, mindegyikük szívesen pózol.
De erről majd később.

Egy derűs ország boldog focibolondjai

Már délután négy órakor, tehát helyi idő szerint négy órával a kezdés előtt ellepték Manchester belvárosát a szurkolók. Ezt nem volt különösebb kunszt megállapítani, a hűvös idő ellenére többségük rövid ujjú válogatott mezben sétált, többségük haja és arca pedig eltűnt a fehér és piros, azaz a nemzeti színek alatt, mintha több száz pantomimes sétált volna látszólag céltalanul. Ez a két szín egyébként manapság szinte betakarja egész Angliát: az üzletekben, a kirakatokban, a pubokban egymást érik a zászlók – az ország hihetetlen derűlátással készül a világbajnokságra.

Egy órával később érkeztünk meg a stadionba, amelynek környékén már ekkor alig lehetett lépni. A magyar szövetség sajtósainak köszönhetően pillanatok alatt hozzájutottunk a belépőinkhez, és így rengeteg időnk maradt csámborogni, szemlélődni, és – nincs ennél jobb szó – hatalmas kortyokban inni ezt a varázslatos hangulatot. Olyankor persze visszaszálltunk a földre, amikor egy sálat öt fontért akartak szó szerint a nyakunkba sózni, de ugyanabban a pillanatban már el is lágyultunk, hiszen a sál egyik fele angol, a másik magyar volt, azaz kizárólag erre a mérkőzésre készült. A házigazdák egyébként a szervezésben igen mereveknek bizonyultak, ugyanakkor hihetetlenül figyelmesek is voltak.

Nyugodt séta a magyar zászlóba burkolózva

A stadion déli részén például az egyik bejárat fölött ez állt magyarul: az Old Trafford köszönti a magyar szurkolótábort. Arról nem is szólva, hogy a mintegy háromszáz magyar bátran sétálhatott a tömegben piros-fehér-zöld lobogóva bugyolálva, senki sem bántotta őket, sőt néhányan arra kérték őket, hogy álljanak össze egy fénykép erejéig.

Vissza is tértünk a pózoláshoz – a Trafford Pubban is hamar találunk a tömegben három érdekes fiatalembert. A világbajnoki trófea papírmaséjába éppen belefér a műanyag pohár – ilyenkor nem csapolnak üvegpohárba –, és ők abból kortyolják a sört. Az első szóra vidáman öszszeállnak, majd hálából segítenek rendelni, aminek örülnénk, de amikor megtudjuk, hogy a tegnap még másfél fontba kerülő italért most hármat kell fizetnünk, felszalad a homlokunkra a szemöldökünk. De most tényleg mindegy, az élmény csaknem minden pénzt megér. Időnként valaki belekezd valamilyen strófába, legalább kétszázan csatlakoznak, és egy másodperc múlva rengenek a falak, rezegnek a poharak, repednek a dobhártyák, de mindenki nevet, boldog, és remekül érzi magát. Aztán az egyik fiatalember ad egy névjegykártyát, küldjük el neki a képet e-mailen, aztán elárulja, még sohasem találkozott magyar emberrel. Azt viszont tudja, hogy Puskás Ferenc magyar, és kérdi, ki él még abból a csapatból, amelyről még a nagyapjától hallott. Az is kiderül, ők londoniak, vérmes Tottenham-szurkolók, és a válogatottért a világ végére is elmennek, ha az nem kerül túl sokba.

Hamarosan búcsúzunk, hiszen munkaidőben a sörivást legfeljebb munkahelyi kötelezettséggel lehet megmagyarázni, márpedig nekünk ide be kellett jönnünk, ugyanakkor vár a mérkőzés és a tudósítás. Ha korábban azt hittük, hogy a stadion körül uralkodó hangulatot már nem lehet fokozni, akkor nagyot tévedtünk. Egymást érik a hot dogot, szendvicset áruló lakókocsik, a szurkolók egymást festik fehérre piros csíkokkal keresztezve, a frizurák is ámulatba ejtően változatosak, és a dalos kedv sem akar alábbhagyni. Családok érkeznek igen mókás jelmezekben, a jelek szerint nagyon remek programnak ígérkezik a magyarok elleni meccs. Bár már a Traffordban is arról beszéltek újdonsült barátaink, hogy nincs okunk feladni a reményt, a múlt héten a fehéroroszok is megtréfálták az angol – igaz, tartalékos – válogatottat. Persze a véleményük kevéssé mértékadó, hiszen egyik csodálkozásának adott hangot, amiért Berbatovot nem találta a magyarok összeállításában…

Bent a stadionban pedig bőszen locsolnak. Kedden nem esett az eső, ám az angolok szerint a száraz gyep nem gyep, ezért két berendezés is szórja a vizet szorgalmasan, két munkás ötpercenként viszi előre húsz méterrel, így beletelik csaknem egy órába, amíg az egész játéktér kellően nedves lesz. Aztán kijön a két csapat melegíteni, a magyarokat csak rutinból fütyülik ki, az angolokat viszont szenvedélyesen ünneplik. Nincs telt ház, az egyik kapu mögötti felső lelátó csaknem teljesen üres, de így is összejönnek úgy ötvenezren.

A legendás játékosok újra a gyepen

Amikor a két csapat kivonul a gyepre, egy korábbi magyar klasszis is kíséri őket. Grosics Gyula ugyan azt szerette volna, ha inkább Buzánszky Jenő ráz kezet az utódokkal, de végül neki kell kimennie a két szövetség elnökeinek a társaságában.
Jönnek a himnuszok, a két csapat összeáll egy fénykép erejéig. Aztán itt a hangrobbanás: kezdődik a meccs.