Ismét tini a nagy kedvenc

Hogy ebből mi sül ki?

Anglia a pillanatnyi állás szerint úgy fut neki a világbajnokságnak, hogy négy támadójából kettő többé-kevésbé sérült: Wayne Rooney, az MU csillaga stoplis helyett a felettébb biztonságos, ám mégiscsak gipszcsizmára emlékeztető, Aircost Walkers fantázianevű ortopéd segédeszközt húzta a lábára Roy Keane keddi Old Trafford-beli búcsúmeccsén, s a Newcastle Shearer- éra utáni vezére, Michael Owen sem éppen százszázalékos. Ami a „maradékot” illeti, a liverpooli Peter Crouch formája és megítélése meglehetősen ellentmondásos, az Arsenal üdvöskéje, Theo Walcott pedig zöldfülű.

A komplett, Rooneyval és Owennel az első, az univerzális Steven Gerrarddal és a Premier League középpályás-gólrekordját az idén felülíró Frank Lamparddal a második sorban, illetve John Terryvel és Rio Ferdinanddal a hátsó alakzatban felálló válogatott a legmerészebb álmokat is valóra válthatná, amit csak alátámaszt az a részlet is, hogy az albioni egyest immár nem Peter Shiltonnak, még csak nem is David Seamannek, hanem Paul Robinsonnak hívják. Csakhogy a Chelsea elleni bajnokin lábközépcsonttörést szenvedő Rooneyval szerencsés esetben is csak az elődöntő környékén kalkulálhat Eriksson, s Owen hasonló, ám négy hónappal korábban szerzett sérüléséről sem beszélhetünk még múlt időben. Javít a kilátásokon, hogy a szakvezető előbbit a FIFA különengedélyének köszönhetően akár egy nappal az angolok első (Paraguay ellen esedékes) csoportmeccse előtt fitt csatárra cserélheti, csakhogy Angliának véletlenül sincs a most bicegő manchesterihez mérhető klasszisa.

„Némi szerencsével az akaratunknak, egységességünknek köszönhetően ott lehetünk a berlini döntőben” – mondta a kapitány a minap, cseppnyi matthäusi felhanggal, mint akinek semmi sem drága. Nem csoda: a torna után, ha esik, ha fúj, távozik posztjáról.

„A keret, a csapat erősebb, mint négy éve, és a játékosok jóval tapasztaltabbak” – erősítette meg Eriksson az előbbi szentenciát, ami részigazságokat tartalmaz, de az embernek az az érzése: a támadószekció generálta kérdések megválaszolása helyett egyszerűen homokba dugta a fejét.

A portugálokkal érthető módon torkig lévő Rooney (a 2004-es Eb-n Jorge Andrade, ezúttal Paulo Ferreira tette harcképtelenné) és a korábbi aranylabdás Owen mellett Peter Crouch és Theo Walcott az első körös kedvezményezett – a viccre fogékony fanatikusok szerint remélhetőleg nem csupán azért, mert a nőügyeibe belebukó Eriksson két „exszent” közbenjárásával kíván bűneiért vezekelni. Crouch és Walcott tudniillik néhány hónapja a „Szentek” néven is emlegetett Southampton kötelékébe tartozott.

A hórihorgas liverpooli odaadása még hazájában is példaértékű, igaz, esetlennek tetsző mozdulatai hosszú időn át a szurkolói élcek célpontjává tették, s alighanem a frusztráció is közrejátszott abban, hogy az égimeszelő Mersey-parti karrierjének első szakasza hasonló blamázs miatt lett terhes, mint az uruguayi Diego Forlán manchesteri pályafutása. „Crouch, a ziccergyilkos” – aggattak rá ez idő tájt beszédes, csöppet sem hízelgő becenevet a Beatles városában, amelyet azóta szerencsésen levetkőzött magáról, mindamellett nem kizárható, hogy a múlt éppen német földön ismétli önmagát.

Theo Walcott? Állítólag 17 évesen is szédületes tehetség, Rooney-kaliber és a többi. Árulkodó, hogy Arséne Wenger vette óvó-nevelő szárnyai alá, márpedig az Arsenal mestere ritkán téved. Eriksson döntése mindazonáltal valamelyest a BL-döntős menedzsert is sokkolta, ám a francia gyorsan túltette magát a siheder meghívása okozta első megrázkódtatáson. Nagy pedagógus, hisz tudja, neki kell magához térítenie a hírtől még mindig alélt tanítványát.

„Olyan, mint Thierry Henry, csak kicsit talán gyorsabb” – rémisztgette a leendő ellenfeleket a francia földön Wenger nevéhez hasonlóan jó hangzású Prost, bizonyos George, a southamptoni labdarúgó-akadémia igazgatója, Theo mentora.

Hogy mi sül ki mindebből?

Ha abból indulunk ki, mi történt az utóbbi időben az angolokkal a soros futballünnepen, amelyre csodagyerekkel a csatársorban (1998, Owen; 2004, Rooney) érkeztek, nem jósolható fényes jövő az Eriksson-társulatnak. Ha viszont a svéd mondandójával azonosulunk, azt sem elképzelhetetlen, hogy Gerrardék az utolsó napon is érdekelve lesznek. Csak hogy ezt az egy csillagot említsük, akinek ezúttal – méltatlanul – egy sort sem szenteltünk. Pedig ő az egyik legprímább „ötvös”, sőt: aranykovács. ---- V ---- &