Örömkönnyek a diadal után

Magyar ifjúsági csapatnak talán még sohasem szurkoltak annyian, mint ennek az 1989-es születésűekből álló együttesnek. A szimpátia már Portugáliában, az elitkörnek nevezett selejtezőben érezhető volt, s miután Both József csapata bejutott a kontinens nyolc legjobb együttese közé, a szurkolók figyelme csak fokozódott. A mieink az első mérkőzésen kikaptak Oroszországtól, majd a spanyolok 3–0-ra verték meg Igor Kolivanov gárdáját, így egyértelművé vált a helyzet: ha nyerünk hétfőn, továbbjutunk (lásd keretes írásunk).

Nem elfogultság: a két játéknap alatt kiderült, hogy a magyar jobb csapat, mint az orosz, és ha nem jutna tovább, azért csak magát okolhatja. Mindenesetre az eddigiek szerint a magyar válogatott semmivel sem rosszabb, mint a spanyol armada, igaz, a tabellát az eredmények, és nem a látottak alapján készítik el.
Óriási dolog lenne továbbjutni, bekerülni a legjobb négy közé – a nemzetközi szaktekintélyek szerint ott is a helye Both József csapatának –, de akkor sincs tragédia, ha hétfőn véget ér a mieink számára az Eb. Mert talán a magyar csapatnak a Valenciában, a Barcelonában, az Atlético Madridban nevelkedő, labdabiztos gyerekek ellen becsúszhat a vereség. Ez a lényegen nem változtatna: ezek a srácok hamarosan élvonalbeli, válogatott, profi futballisták lesznek, és van némi reménysugarunk a jövőt illetően: egyénileg is képzettek, csapatként is erősek.

Tudnak futballozni. És harcolni is.

Dudás Ádám például nagy lendülettel érkezett egy indításra, de elcsúszott, és nekiesett a reklámtáblának. Ijesztő volt a látvány, ahogy a győri szélső a földön maradt, de aztán felpattant.

„Kicsit fáj még az ütközés nyoma – mondta Dudás Ádám. – Érzem a lábam, a vádlim be is görcsölt, szóval voltak gondjaim a meccsen, de szerencsére két gólban is részt vállaltam. Nagyon szeretnénk nyerni hétfőn, de ezt úgyis tudja mindenki…”

Gulácsi Péter arról beszélt, biztos benne, hogy rengeteg – kapusról kipattanó lövés utáni – gól születik majd a nyári világbajnokságon. „Most tesztelik ezeket a labdákat, és mondhatom, nem nekünk kedveznek a fejlesztéssel – mondta a társai által az egyik legokosabbnak, legintelligensebbnek tartott, már most 195 centis kapus. – Az egyik lövés négyszer változtatott irányt a levegőben, miközben felém jött, azt sem tudtam, hova tegyem a kezem, még jó, hogy belekaptam. Ha esik az eső, nincs az a kesztyű, amelyhez tapadna ez a fajta labda, viszont minden korábbinál gyorsabban repül, ha jól eltalálják. Mondom is a fiúknak: elöl mindig lőjenek, ezzel minden veszélyes…”

A egyik szobából még péntek este furcsa hangok szűrődtek ki, pedig csak Koman Vladimir beszélt az édesapjával, aki egykor a Dinamo Kijev futballistája volt.
„Apuval és anyuval ukránul beszélünk a mai napig, csak a tesómmal, a nővéremmel magyarul – mondta a csapatkapitány. – Egyéves koromban költöztünk Magyarországra, Szombathelyen jártam óvodába, iskolába, párhuzamosan tanultam meg a két nyelvet. Most pedig Genovában élek, a Sampdoria játékosaként mindennap járok olasz oktatásra, és már az is jól megy. Egy finom pizzát bárhol rendelek…”

A legbüszkébb a mondorfi stadionban alighanem a Nikházi házaspár volt. A Jánossomorjáról érkező család Luxemburg felé autózva még a Münchenben élő, ott pincérként dolgozó nagyobbik fiút, Árpádot is felvette, hogy a legkisebb családtagnak, Márknak a helyszínen szorítsanak. A középpályás stílusa az igazi magyaros focit szeretők kedvence lehet: a – sajnos kissé még alacsony – szőke, vékony fiú elképesztően ügyes, technikás, finom érzékkel passzol, és ha kell, nagyot rúg.

Mint Luxemburgnak.

„Az edzők szóltak előre: a kapus hajlamos kint bóklászni, ha van lehetőség, lőjünk messziről – mondta a mindig mosolygó Nikházi Márk. – Én csak szót fogadtam… Elém pattant a labda, és teli rüszttel, erővel belerúgtam, és az, ahogy mondani szokás, hulló falevélként szállt el a kapus fölött. Örültem neki…”

Hát még Nikházi anyuka, aki könnyezett a büszkeségtől, látván fia bombagólját… ---- & ---- A