Kisebbfajta csoda: DVTK-siker

Meglehetősen gazdag sportprogramból választhattak a diósgyőri szurkolók: a gond az volt, hogy valóban választaniuk kellett. Az U18-as divízió–1-es jégkorong-vb esti mérkőzése nem zavart be különösebben, ám délután egyszerre kezdődött el a DVTK–Tatabánya futballmérkőzés és a Magyarország–Norvégia női kézilabda-találkozó. A sportcsarnok zsúfolásig megtelt, amiből valószínűsíthető, hogy az időpontütközésből a futballisták húzták a rövidebbet – a nézőmentes szektorok legalábbis erről árulkodtak.

Persze a „háromezer fejű” kitett magáért, nagyon lelkesen buzdította csapatát – rá is fért a biztatás Pajkos János együttesére, hiszen a Diósgyőr a tavaszi szezonban még nem nyert, ami a négy hazai fellépést tekintve már kifejezetten bosszantó. Igaz, a három bajnoki vereséget sorozatban három döntetlen követte: a forma tehát egyértelműen javuló, és a piros-fehér hívek abban reménykedtek, hogy most a győzelem hármas sorozata következik.

A szurkolói igényeknek megfelelően nagy rössel kezdett a hazai csapat, ám a lendület néhány perc után alábbhagyott, így az első félóra csupán három eseményről marad emlékezetes. Előbb a 16-os vonaláról Sipeki István bátran elvállalt egy kapáslövést, ám az irányzék pontatlan volt, ugyanis az ellenkező irányba induló labda a felezővonalnál hagyta el a játékteret; később egy beívelésnél Vukasin Polekszics annyival öklözött a labda mellé, hogy ha bokszolóként téved ekkorát, az egyik pontozóbírót kellett volna kórházba szállítani; végül Rajnay Attila nyolc méterre a saját kapujától akkor adott haza, amikor Polekszics éppen másfelé figyelt, és a vendégkapus csak szalagjai duplára nyújtásával tudott tisztázni a diósgyőri támadók elől.

A 30. percben aztán váratlanul rohamozni kezdett a Tatabánya. A góllövésben jelentősen visszaeső Márkus Tibor az elmúlt napokban többször is azt nyilatkozta, hogy manapság már az edzői utasításokat jobban betartva futballozik, és azért nem tud eredményes lenni: nos, ha Sisa Tibor parancsa ezúttal az volt, hogy Márkus kerülje a labdát, akkor taktikai fegyelemből színjelest érdemel. Fájdalom, a Ronaldóra emlékeztető (no nem a robbanékonyságával, hanem a súlyfeleslegével) tatabányai csatár egyszer mégis megkaparintotta a labdát, midőn letette a tizenegyespontra, ám a büntetőt sikerült úgy elvégeznie, hogy a kapu felé vánszorgó labdát Szalma Pál akár jobb belsővel is lekezelhette volna.

Ennyit az első félidőről: mint kitűnik, vicces pillanatból volt elég, mégsem állíthatjuk, hogy olyan fenemód jól szórakoztunk volna. A közönségnek sem tetszett különösebben a játék, ám a drukkerek nem akartak még nagyobb terhet rakni a játékosok vállára azzal, hogy kritizálják őket – elég béklyó volt az is, hogy esetenként indítani, cselezni, lőni kellett. A nagy semmittevésből aztán a diósgyőriek jöttek ki jobban, akik bebizonyították, milyen egyszerű játék a futball: egyetlen jó passz, egy szép emelés, és máris 1–0. Ciprian Binder így pillanatok alatt hőssé vált Miskolcon, és mivel a szurkoló roppant hálás, a csatár népszerűségén alig rontott, hogy néhány perccel később Binder nagy helyzetben kétszer is óvodás megoldást választott.

Azt gondoltuk, hogy a hátrányba kerülő Tatabánya majd óriási rohamokat indít az egyenlítésért, ám a vendégek – csakúgy, mint a 0–0-t – tartották a 0–1-et is. Márpedig ezzel az elképzeléssel nem volt esélyük rá, hogy pontot mentsenek Miskolcon.

A látottak alapján a hazaiak győzelme megérdemelt. A szurkolók többször is felemeltek egy transzparenst, rajta: „Minden meccs ajándék”.

Nos, ez a találkozó a hazai győzelem dacára sem tűnt annak. ---- M ---- &