Nem lett mítosz Görögországban

– Már többször hívtam a telefonján. Miért nem vette fel?
– Edzésen voltam – felelte Torghelle Sándor. – Ilyenkor nem tudok beszélni.

– Kihajtotta magát?
– Igyekeztem. Mint mindig.

– Tehát nem az edzésmunkájával van gond? Nem azért nem játszik a Panathinaikoszban, mert lazsál?
– Erről szó sincs. Mindennap, minden percben maximálisan odateszem magam, ha nem így lenne, már réges-rég kipenderítettek volna. De látja, még mindig a Pana játékosa vagyok.

– Csak éppen nem lép pályára. Legalábbis nem sűrűn…
– Ez van.

– De miért?
– Fogalmam sincs. A lábujjsérülésem már egy hónapja a múlté. Az edzőmet megkérdeztem, hogy mi a baj velem, de csak félrebeszélt. Korábban azt mondta, még nem jó az erőnlétem, aztán meg, hogy legyek türelemmel. Mondom: félrebeszél.

– Nem arról van szó, hogy túl nagy falat önnek a Panathinaikosz és a görög bajnokság?
– Ne vicceljen. A görög bajnokság nem olyan nagy szám. Egyáltalán nem érzem, hogy gyenge lennék ehhez a csapathoz.

– Cinikus! Nem tart attól, hogy bántják majd, mert ilyeneket mond?
– Csúfoljanak, bántsanak, ha akarnak. Engem az ilyesmi hidegen hagy. Valamiért eljutottam ehhez a klubhoz, és a válogatottban igenis letettem valamit az asztalra.

– Hány meccset játszott az idényben?
– Nem sokat. Kilencet.

– Hányszor volt kezdő?
– Egyszer. A Barcelona ellen.

– Nem csodálkozom. Csatár létére még nem lőtt gólt! Sőt tovább megyek: kettőezer-négy nyara óta játszik külföl-dön, és leszámítva az egyetlen angol kupameccsen elért találatot, légiósként még nem volt eredményes!
– Úgy ön sem tudna gólt lőni, ha nem kap lehetőséget! Kilenc meccsen játszottam a Panában, de a cserék miatt ez összesen talán két találkozóval ér fel. Ez semmi! És nem tehetek róla. Három görög válogatott van előttem a sorban, és ez nem Magyarország, hogy a külföldi előnyt élvez a hazai játékossal szemben. Itt nekem kétszer annyit kell nyújtanom, mint a görögöknek, de erre képtelen vagyok, ha a lehetőséget sem kapom meg.

– Nem fél attól, hogy a kölcsönadási szerződés lejártakor azt mondják majd a görögök: thank you Sanyi, good bye!?
– Erre már felkészültem, amikor idejöttem. Egyéves lehetőségről volt szó, és úgy voltam vele, meglátjuk, mi sül ki a dologból. Ha el kell mennem, nem leszek elkeseredve, nem bántam meg, hogy ide kerültem: játszottam a Bajnokok Ligájában, ezt az élményt semmi sem pótolhatja.

– Fejlődött valamit az elmúlt hónapokban?
– Ugyan már! A kispadon hova fejlődtem volna? Csak a fenekem fájdult meg.

– Viszont azt hallottam, hogy a szurkolók egyenesen imádják.
– Jól hallotta.

– Már megbocsásson: de mit szeretnek magán, ha nem is játszik?
– Értékelik, hogy amikor néhány percre becserél az edző, mindent megteszek a csapatért. Őrület, de a nevemet skandálják, miközben szinte állandóan a kispadon ücsörgök. Ha lemegyek az utcára, szó szerint megrohamoznak az aláírásomért, vagy azért, hogy meglapogassák a vállamat. Most miért hallgat? Nem hiszi, ugye?

– Nem kell bizonygatnia semmit. Egy görög újságíró kolléga már elmesélte, mekkora sztárként kezelik a drukkerek. Gondolom, már csak a labdarúgást körülvevő közeg miatt sem kívánkozik haza.
– Persze, hogy nem. Otthon a futballban semmi sem működik jól. Lehet, hogy itt nem játszom, de legalább nyugodt, biztos az életem. Minden hónap elsején a számlámon van a fizetésem, és ez igenis fontos. Tudom, most majd sokan megvádolnak, hogy anyagias vagyok, de ne felejtsék el, egy labdarúgónak tíz éve van arra, hogy pénzt keressen.

– Higgye el, szívesebben hívtam volna fel azért, mert a hét végén két gólt lőtt az Olympiakosznak, és mert mostanra futballmítosz lett Athénban. Ehelyett még annak sem jutottunk a végére, hogy miért nem játszik…
– Sajnálom. Azt azért leírhatja: alighanem bennem is van hiba. Valamit biztosan rosszul csinálok, de fogalmam sincs, mit. Viszont állítom, minden edzés után bele tudok nézni a tükörbe, és azt mondhatom magamnak: Sanyi, ma is megtettél mindent…

– Persze… Aztán a hétvégén megint leül a kispadra, és jó esetben becserélik másfél percre.
– Ahogy mondja.