Zsenikkel találkozott a Császár

Azóta sok-sok év telt el, és a magyar futball bizony szinte mindent elveszített a régi fényéből. Ezért is volt óriási jelentősége Albert Flórián színpadra lépésének, ami ezúttal szó szerint értendő. Hétfőn Párizsban 50. alkalommal adták át a France Football által alapított Aranylabdát, amelyet teljesen megérdemelten a brazil válogatott és a spanyol Barcelona sztárjátékosa, Ronaldinho vehetett át. A jubileum tiszteletére emlékezetes partit és díjátadó ünnepséget rendezett a francia szaklap, amelyre meghívta valamennyi még élő korábbi kitüntetettjét, köztük a magyar legendát, Albert Flóriánt, a Császárt is, aki két napot töltött el a nemrég még forrongó Párizsban.

– Elképesztő! Kihagyta a Fradi–Debrecen meccset? Az ember azt hinné, hogy a fia munkája és edzői pályafutása mindennél fontosabb önnek, erre Párizsba repült vasárnap.
– Képzelheti, hogy tízpercenként telefonáltam, mi az eredmény – mondta nevetve Albert Flórián. – Csaknem akkor indult el a gép, amikor a fiúk a Debrecen ellen kifutottak a pályára, én pedig úgy izgultam, hogy alig láttam, folyton a telefonomat bámultam, hogy vajon milyen hírt kapok, mikor írja már meg valaki, hogy vezetünk. A gólra hiába vártam, ám mégis elégedett voltam az eredmény hallatán. A mi fiatal csapatunktól roppant értékes döntetlen a nulla nulla a címvédő ellenében, hiszen a Debrecennek összehasoníthatatlanul erősebb a játékoskerete. Szóval elégedetten és vidáman érkeztem meg vasárnap délután Párizsba.

Felejthetetlen emlék a Colombes-stadionból

– Nem volt önben semmi feszültség vagy félelem? Hiszen az elmúlt időszakban félelmetes képsorokat mutattak Párizsból: vandálok autókat gyújtottak fel, és tévéstábokat rohamoztak meg. Semmit sem érzékelt ebből?
– Ugyan már! Fantasztikus város ez. Most láthattam először a már karácsonyi díszben pompázó, kivilágított Eiffel-tornyot, no meg a Champs-Élysées-t. Teljesen feltöltődtem, amint Párizsban sétáltam, miközben rengeteg emlék jutott eszembe.

– Éspedig…
– Mondjuk az ezerkilencszázhatvannégyes válogatott mérkőzés, amikor hármat rúgtunk a franciáknak a régi Colombes-stadionban. Én szereztem meg a vezetést, aztán Tichy Lajos vágott kettőt, azzal a sikerrel teremtettük meg a spanyolországi Európa-kupa négyes döntőjébe jutás alapját. Kitörölhetetlen meccs az, a mai napig emlékszem minden mozzanatára.

Inkább a nosztalgiázás, mint az elemezgetés

– Gyanítom, túl sok ideje nem volt nosztalgiázni, mert meglehetősen sűrűnek tűnt a programja: két napba belezsúfolni városnézést, díjátadó ünnepséget, az emlékek felelevenítését, bizony nem lehetett egyszerű.
– Annyira nem volt vészes, bár valóban egyik eseményről a másikra mentem. A repülőtérről mindjárt a France Football szerkesztőségébe indulhattam. Az újságírók épp a PSG–Lens mecscset nézték, és amikor betoppantam, olyan szeretettel fogadtak, hogy az még engem is meglepett. Pedig a legtöbb újságíró aligha látott játszani, már csak a kora miatt is. Ott voltam több mint egy órát, kérdeztek sok mindenről, például a tragikusan fiatalon elhunyt George Bestről.

– Hétfőn pedig találkozhatott több korábbi ellenfelével, sok-sok legendás meccs főszereplőjével.
– Felsorolni sem könnyű, hogy ki mindenkivel futottam össze a gálán. Szembe jött velem Giacinto Facchetti, az Internazionale korábbi csapatkapitánya, az olasz válogatott hátvédje. Eleinte csak kerülgettük egymást, mire benne is tudatosult, ki lehetek. Akkor aztán átöleltük egymást. Játszottunk az Interrel a hatvanas években BEK-meccset… És persze jöttek a többiek. Raymond Kopa, majd Alfredo di Stéfano, a Real Madrid csillagai. De találkoztam Jean-Pierre Papinnel, Eusébióval és hosszasan elbeszélgettem a skót Denis Law-val, valamint az angol Bobby Charltonnal. Nem fogja kitalálni, mi volt az első kérdésük. Eusébio és Bobby Charlton is először Puskás Ferencről érdeklődött, s bevallom, jólesett, hogy ennyire képben vannak Öcsi bácsi egészségi állapotával kapcsolatban.

– Lehet, hogy nem illene ebben az ünnepi hangulatban megkérdeznem: a magyar futball valamilyen formában szóba került?
– Nem, senki sem kérdezett, én pedig nem szerettem volna elemezgetni, véleményt formálni. Így volt ez jó. A múltról beszélgettünk, így megkíméltem magam a kellemetlen pillanatoktól.

– Pedig ott volt, ugyebár, Lothar Matthäus is.
– Persze. Vele többször is összefutottam a gálán, mi több, egyazon repülőn jöttünk haza.

– Vele sem beszélgetett el a jelenről vagy a jövőről?
– Nem én. Miről beszélgettünk volna?

Az északír zseninek új trófea készült

– Igaza van, maradjunk inkább a gálánál. Melyik volt a leginkább megható pillanat?
– Várjon csak, azt hiszem, kétszer is megfordult velem a világ. Az első az volt, amikor szólítottak. Ötösével mentünk fel a színpadra, zúgott a taps, és mi, egy régi kor főszereplői, újra rivaldafényben állhattunk. Jó volt a magyar futballt képviselni, büszkeséggel töltött el a megbecsülés. Aztán az is csodálatos jelenet volt, amikor Ronaldinho édesanyja szót kért, majd kapott, és a fiáról, az egyébként roppant szerényen viselkedő legfrissebb aranylabdásról beszélt. Magam is gratuláltam, kezet fogtam a brazil klasszissal.

– Bármennyire is jó hangulatú volt az ünnepség, George Best tragédiája rányomta a bélyegét az eseményre.
– Megemlékeztünk a Manchester United egykor klasszisáról, és én csak néztem nagyokat, amikor Joseph Blatter, a FIFA elnöke, no meg az európai futball vezetői egy Aranylabdát vettek elő, egy másikat, a Ronaldinhóén kívül, és színpadra szólították Bobby Charltont, aki átvehette az elhunyt csapattárs helyett. Tudniillik George Best Aranylabdája eltűnt, de a család most kapott egy másikat.

– Mi volt az esti program?
– Vacsora, négyszáz embernek fogadás. Aztán mentem vissza a szállodába, nem vagyok az a bulizós fajta, de nehezen jött álom a szememre. Ez az időutazás visszarepített a fiatalságomba.