Első számú edző, ötödik kontinens

A magyar sikerkapitányról cikkező ausztrál és új-zélandi lapok a világ legjobb pólószakembereként emlegették Kemény Dénest a vele készült interjúkban. A felsőfokú jelzőket máskor megelőző "egyik" szó tehát hiányzott.
– Látta már korábban nyomtatásban, hogy ön a földkerekség legjobb edzője?
– Nem, soha – mondta Kemény Dénes. – Köszönöm a srácoknak és a jó szerencsének, hogy olyan eredménylistával büszkélkedhetünk, amellyel kiérdemelhettem ezt a minősítést. Én persze ilyet nem mondhatok magamról, ugyanakkor a sikerek szerencsére magukért beszélnek. Kilenc év alatt kilenc arany, tizennyolc világversenyen tizenhét dobogós helyezés. Tehát a csapatnak is kijár a nekem szóló dicséretből.

– Kikapcsolódásnak vagy kemény munkának tekintette az öthetes utazást?
– Kikapcsolódásnak semmiképpen sem nevezném. Az egyik napon, például, Perth mellett motorcsónakázással, sziklaugrással, halászattal egybekötött programon vettem részt, de délután kettőre már rohannom kellett az uszodába, ahol három meccs várt rám, utána pedig az edzők, akikkel együtt elemeztük a látottakat. Aztán az ausztrál szövetség meghívott vacsorázni, amelyen persze szintén a pólóról esett a legtöbb szó. Az egyes bemutatók előtt nem tudtam, milyen szintű csapatokkal lesz dolgom, milyen tréninget tartsak, holott valami különlegessel kellett kirukkolnom, mert ezt várták tőlem. Máskor meg kora reggel az uszodában kellett lennem, pedig az előző este nagyon későn értem haza. A kívülálló szempontjából talán irigylésre méltó helyzetben voltam, holott egyáltalán nem nyaralással töltöttem az időt. Persze sajnáltatni sem akarom magam, jólesett, hogy kiszakadhattam egy kicsit a megszokott közegből.
– Ki finanszírozta az útját?
– Teljes mértékben a Nemzetközi Úszószövetség, az országok csak a szakembert választják ki. A résztvevők oklevelet kapnak a FINA-tól.

– Milyen kérdések hangoztak el a legtöbbször?
– Kettőt említenék. Az egyik, hogy mit éreztem, amikor százszázalékos teljesítménnyel a hátunk mögött az athéni olimpiai döntőben nulla háromra álltunk a szerbek ellen. A másik pedig, hogy miben különbözik az első, illetve a második olimpiai aranyat megnyerni. De rengeteg kérdést kaptam a szabályváltozásokkal kapcsolatban is.
– És mi a véleménye?
– Két veszélyre hívnám fel a figyelmet. A harmincötről harminc másodpercesre csökkentett támadóidő a hat hat elleni játék hatékonyságát mérsékli. Nem tizenöt, hanem harminc-negyven százalékot von el a minőségből, tudniillik az öt másodperc nem a harmincötből hiányzik, hanem a tizenöt-húsz másodpercből, amely a felúszások és a posztok elfoglalása után maradt az akciókra a régi rendszerben. Most tíz másodperc marad, ami azzal jár, hogy csak afféle minisémákat alkalmazhatnak a csapatok, és sok támadás esetlegesen fejeződik be. A másik bajom a szögletek megítélésével kapcsolatos. Ha a blokkról a kapu mögé pattan a labda, azt nem követi sarokdobás, csak ha a kapus hárít. Akkor már egyáltalán ne legyen korner. Úgy érthetőbb lenne a játék a semleges nézőknek. Nem jó, ha csak a családtagok és a hozzáértők figyelik a pólómérkőzéseket a lelátóról.
– Mindhárom országban járt már?
– Új-Zélandon első alkalommal voltam, Szingapúrban 1985-ben már megfordultam egyszer. Akkor Ausztráliában játszottam egy idényt, és hazafelé a kis szigetállamra is szakítottam időt.
– Milyen a pólóélet arrafelé?
– A Dél-Ázsiai Játékokra készül a férficsapat, egy kis útravalót kértek tőlem. Csak néhány százan vízilabdázhatnak. Jellemző, hogy tíz golfpálya található a városállamban, de csak egy nagy uszoda, amelyben az úszók és a pólósok edzenek. Ha a pólóedzésről a másik medencébe pattan a labda, az mindig elcsábít egy-egy közepes úszót, aki – nem akarok senkit sem megsérteni – otthagyja a "koppanj-fordulj" tréningeket.

– Hol érezte magát a legjobban?
– Mindenhol kedvesek, figyelmesek voltak velem, de különösen Nyugat-Ausztrália fogott meg, no meg Új-Zéland déli szigete, amely valójában angolul beszélő Svájc. Az Alpokhoz hasonló magasságú és hangulatú hegység tagolja, volt, hogy életveszélyben éreztem magamat. Ötven-száz méterre a csúcsok felett dobálta a szél a kisrepülőnket, így néha alászálltunk a völgyekbe is, és közelről láthattam, miként vagdossák a szalonnát vagy a kolbászt a birkapásztorok. Szép volt, jó volt, de azért nem ismételném meg ezt a kalandot.
– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
– Egyetemi szinten felkészült, intelligens szakemberekkel találkoztam Új-Zélandon. Igen részletesen elemezték az általam mondottakat. Az, hogy az eredményekben még nem köszön vissza a felkészültségük, kulturális okokra vezethető vissza: arrafelé más sportágak élveznek elsőbbséget, vízilabdázni a másutt sikertelen fiatalok mennek el. Azért ne titkoljuk el, hogy a nők, többek között Szilágyi Péter szövetségi kapitányi munkájának köszönhetően, egyre jobbak, a junior-világbajnokságon, például, a nyolc közé jutottak, és a montreali felnőttvébén sem vallottak szégyent.
– Az öt hét alatt eszébe juttatták a nyarat, a világbajnoki ezüstérmet?
– Nem volt jellemző. Talán tapintatból, vagy mert sokan a helyszínen látták a finálét. A véleményem nem változott: az athénihoz képest gyengébb szerb-montenegrói válogatottól szenvedtünk vereséget. Önmagunkban kell keresnünk a hibát, mert saját magunkat vertük meg. Sajnos kipukkadtunk a sok-sok feszült meccs miatt. No mindegy, a motiváltsággal ezután biztosan nem lesz gond.

Megidézik a történelmet

Kemény Dénes sportdiplomataként is dolgozott Ausztráliában. Nyélbe ütött egy, várhatóan az egész világon nagy nyilvánosságot kapó mérkőzést. Az 1956. december 6-án lejátszott magyar–szovjet olimpiai találkozóra emlékezve, ismét Melbourne-ben csap össze a két ország (az ellenfél persze Oroszország lesz) válogatottja 2006. november 18-án. Negyvenkilenc éve már annak tudatában szálltak vízbe a magyarok, hogy a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat és szabadságharcot, s megszállták az országot; a világsajtó is ennek megfelelően tálalta Zádor Ervin sérülését. A felrepedt szemöldökű pólós vértől pirosló arcát premier plánban mutatták a kamerák, és jelentették meg másnap az újságok. Az elfojtott forradalom friss élménye felnagyította, a nemzetközi politika szintjére emelte az eseményt, így a megszerzett olimpiai arany is jóval többet jelentett Magyarországnak. "Az ausztráliai magyar nagykövettel, Fodor Lajossal és az ausztrál olimpiai bizottság elnökével is beszéltem, mindketten mindenben segítenek – mondta Kemény Dénes. – Az akkori uszoda helyén már sportkomplexum áll, amely az ausztrál futball fellegvára, nem messze onnan építették fel az új uszodát, amelyben háromezer szurkoló fér el. A 2007-es melbourne-i világbajnokságra is gondoltam, s már most elkezdtem a szervezést a legkedvezőbb szállás, közlekedés és étkezés érdekében."