Hajrá, Kongó, hajrá, magyarok!

"Apám, ezt én is meg tudom csinálni" - csattant fel a Dream Team mindenkit ámulatba ejtő produkciója láttán, s szemét behunyva, erősen koncentrálva már hallotta is, amint az olimpiai dobogó felső fokára szólítják. Úgyhogy eztán szorgalmasan látogatta a kosárlabda-foglalkozásokat, aminek, fájdalom, nem nyílt színi taps és az ünnepélyes eredményhirdetésen való főszerep, hanem három térdműtét lett a vége…
"Haver, ezt te is meg tudod csinálni" - bökte oldalba Indián, a cimbora, s Sorel nem sokkal később újfent nekiveselkedett az edzéseknek. Igaz, azonmód (sport)pályát váltott: a parkett helyett a páston akarta kivívni az "ötkarikás" részvétel jogát.

Lelőjjük a poént: a fiatalember sikerrel járt, éppúgy a nyakában lógott a forró nyári, athéni játékokon rajthoz állókat megillető akkreditációs igazolvány, mint, mondjuk, Michael Phelpsnek, Nagy Tímeának, Hisam el-Gerruzsnak vagy Majoros Istvánnak. Igaz, a párbajtőrvívás megkoronázott királynőjével és az azóta csak Erős Pistaként emlegetett birkózóval ellentében a magyar édesanyával büszkélkedő férfiúnak nem a "H", az "U" és az "N", hanem a "C", az "G", valamint az "O" betű virított a kártyáján.
Kembe Sorel ugyanis a Kongói Köztársaságot képviselte a görög fővárosban.
"Négy éve Indiánnal a sydneyi olimpia úszóversenyeit néztük, kényelmesen hátradőlve sörözgettünk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy szegény Eric Moussambani majd’ megfullad a vízben. Szerencsére partot ért, a közönség meg úgy ünnepelte, mintha elsőként csapott volna célba. Na, a barátom ekkor vágott hátba, hogy ha az »Angolnának« ment, akkor nekem is menni fog. Csak nem magyar színekben…" - vágott bele történetébe Sorel.

Néhány perc alatt megalakult a szövetség

Ezen a ponton tegyünk egy kis kitérőt. Dominique Kembe még a hetvenes években érkezett hazánkba, itt tanult, s itt habarodott bele Irénbe. A kongói fiatalember és a magyar szépség szerelme 1975-ben gyümölcsözött: bár az illetékesek sokáig ragaszkodtak hozzá, hogy az újszülött magyar keresztnevet kapjon, mi több, erőltették is a Józsefet ezerrel, a szülők kitartása azt eredményezte, hogy 29 esztendeje a Kembe Sorel Arthur nevet vésték be az anyakönyvbe. Az első "győzelmet" szép sorjában követte a többi, 1989-ben az újonc vívók számára rendezett viadalon csupán egy sporttársa előzte meg, rá egy évre viszont már senki sem állhatott az útjába: elsőként zárta a serdülők országos bajnokságát. És a sikersztori folytatódott, a ’91-es idényt a kadett ob-n szerzett bronzzal, a ’92-est a juniorok versengésén bezsebelt arannyal tette emlékezetessé, nem meglepő, hogy időközben meghívták a válogatott edzőtáborozására. A happy end azonban elmaradt: az az idő tájt többek között Ferjancsik Domonkossal és Nemcsik Zsolttal készülő Sorel térdsülése miatt kénytelen volt befejezni karrierjét. Bár az azóta történtek ismeretében fogalmazhatunk úgy is: csak ideiglenesen felfüggesztette…
Szóval a nagy visszatérés. A tanulás mellett színpadi tánccal és színészkedéssel foglalkozó, a Nagymező utcában élő és viruló Kembe tudta, az első lépés Görögország fővárosa felé Kongó fővárosán keresztül vezet.
"Az ösztöndíjamból összekuporgatott pénzemen vettem egy repülőjegyet, s a landolás másnapján már a Kongói Olimpiai Bizottság székházának ajtaján kopogtattam - jelezte Sorel, hogy nyitott kapukat döngetett Brazzaville-ben. - Öt perc alatt elintéztük a papírmunkát, majd közölték velem: gratulálnak a szövetség megalakulásához. Amúgy készültek belőlem, az egyik elöljáró ugyanis előkapott egy fotót, amelyen vívók küzdöttek. Legalábbis szerinte, mert a képen az egyik jellegzetes japán harcművészet, a kempo mesterei feszültek egymásnak… No persze nem csodálkozom, hogy nemigen ismerték addig a vívást, hiszen az egykori francia gyarmaton ez a fehér emberek sportja volt." ---- Az újabb lépcsőfokot már idehaza kellett megmászni: mivel szövetség nem működhet szövetségi kapitány nélkül, következett a trénerkeresés időszaka. Ami azt illeti, ez a periódus sem tartott sokáig, mint azt Vujity Tvrtko Angyali történetek a pokolból című könyvéből is megtudhatjuk, Kembének első dolga volt, hogy gyerekkori edzőjét, Decsi Istvánt felkeresse.
- Pista bá! Én Sorel vagyok! - indult a beszélgetés.
- Sorel! Te még élsz?
- Hajaj, Pista bá’, most élek csak igazán! Az van, Pista bá’, hogy kimehetnék Athénba, az olimpiára…
És Sorel végül kibökte: "Pista bá’, nem szeretne a kongói válogatott szövetségi kapitánya lenni?" Az Örs vezér téren taxizó, korántsem mellesleg két fiából két remek vívót nevelő Decsi István pedig igent mondott. Előbb megitták a pertut, majd elkezdődtek a foglalkozások a szakvezető árpádföldi otthonának kertjében…
"Pista bá’ rutinosan úgy építtette a házát, hogy a medence mellé egy pástot is telepített, ily módon kiváló körülmények között készülhettem: miután vért izzadtam az edzéseken, csobbantam is a csábítóan hűs vízbe" - áradozott a bázisról Sorel.
Na már most, a szövetség alapítása kipipálva, kapitány is van már; mi kell még? Mondjuk az, hogy Kongó első számú vívója sikerrel vegye a kvalifikációs küzdelmeket.
"Tuniszban rendezték az Afrika-kupát, a verseny első helyezettje harcolta ki az olimpiai indulás jogát. Bevallom, előzetesen nagyobb volumenű eseményre számítottam, ehhez képest majdnem az volt, hogy megkocogtatták a vállam: »Gyere, te jössz«. Persze a lényeg, hogy jöttem, láttam, győztem. A végén René Roch, a nemzetközi szövetség - ki tudja, miért a tuniszi viadalra ellátogató - elnöke odajött hozzám, és kezet nyújtott. Ugye, te Magyarországon élsz, kérdezte. Miután igennel feleltem, még annyit jegyzett meg, hogy ez látszik a vívásomon. Boldog voltam, hiszen ekkora elismerést rég kaptam…"

Dühös meg akkor volt Sorel, amikor a tudomására jutott, hogy az athéni játékok megnyitóján nem bambuszszoknyában, hanem elegáns öltönyben vonul fel a kongói delegáció. A küldöttség 6 sportolóból és 29 sportvezetőből állt; a mi Kembénk (vagy az ő Kembéjük…) mellett egy cselgáncsozóban, két atlétában, illetve két úszóban bíztak a derék hazafiak, akik a siker érdekében egészen odáig mentek, hogy a leendő riválisoknak egy reménybeli hasmenést előidézve vudu bábuk szurkálásába fogtak…
És eljött a nagy nap. A felkészülés finisét a tatai edzőtábor hátsó pástján, valamint az oroszlányi Brunszvik Teréz óvoda udvarán letudó Kembe Sorel augusztus 14-én délelőtt ragadott kardot. "Sötét lóként" meglepte kubai vetélytársát: az még hagyján, hogy 3:0-ra, 13:11-re is vezetett. De most következik a "de"…
"A zsűri hibája mindig benne van a pakliban, csakhogy Athénban a legrosszabbkor ítélt tévesen, így lett 14:11 helyett 13:12. Én bepöccentem, a srác meg jött fel, mint a talajvíz, és végül megfordította az állást - elevenítette fel azt a rémes pillanatot Decsi István tanítványa, aki a kiesése után a magyar csapat egyik legnagyobb szurkolójává lépett elő. - Holott még a kongói himnuszt is megtanultam, hátha el kell énekelnem a dobogó tetején…"

Két év múlva már Torinóban síelne

Speciel a vezérkart nem törte le a fiaskó, igaz, a Sorel asszóját megtekintő vezetőkről a helyszínen újfent kiderült: vajmi keveset konyítanak a víváshoz. Amíg egyikük a vereségről értesülve közölte, hogy "…sebaj, majd délután javít", addig négyen akkor tapsoltak lelkesen a lelátón, amikor a vetélytárs találatát jelző lámpa gyulladt ki… Rituális öngyilkossághoz azért sem folyamodtak a kongói elöljárók, mert kedvenc vívójuk percekkel a búcsút követően kijelentette, úgy érzi, van még benne egy olimpia. Nem is egy, kettő…
"Most azt mondom, Pekinget megcélzom, addigra még javulok is - mutatott rá Kembe Sorel, hogy Kína nincs is olyan távol. - Ámbár négy esztendőt nem várnék az újabb olimpiai szerepléssel, ezért azt tervezem, hogy két év múlva, a téli játékokon síelésben indulok."
Tessék?!
"A síszövetség még nincs bejegyezve Kongóban, de ez nem lehet akadály, decemberben kimegyünk, és megalapítjuk. Majd a nemzetközi szövetség tagjai közé is felvetetjük magunkat, és akkor reményeim szerint az alanyi jogon járó kvótát is megkapjuk. Úgy tudom, ez a legegyszerűbb módja a kijutásnak."
No meg a leginkább logikus is, hiszen Afrikában még a havazásnál is ritkább esemény a téli játékokra való kvalifikációs verseny… ---- Azt nem állíthatjuk, hogy Eric, az Angolna után Eddie, a Sas babérjaira törne Kembe Sorel. A 29 éves olimpikon ugyanis véresen komolyan veszi azt, amit csinál - még akkor is, ha a 2006-os torinói részvételre úgy pályázik, hogy eleddig mindösszesen két sítúrán képviseltette magát. Egyébként amióta a TV2 adásában elhangzott, hogy a magyar-kongói fiatalember két év múlva lesiklana az olasz város lejtőin, több szervezet (így például a Magyar Síszövetség és a Magyar Síakadémia) is jelezte: örömmel segítené a felkészítését.
"Tény, kevesebbet tudok a sportágról, mint Alberto Tomba, ugyanakkor elhihetik nekem, bár nagyon szeretem, nem csak a forralt bor vonz a síelésben - szólt terveiről az alighanem a legtöbb havat látó kongói állampolgár. - Abban biztos vagyok, hogy az olimpiai pályán lemegyek majd, miként abban is, hogy lesz egy-két perc különbség köztem és a legjobb között. Gyaníthatóan inkább plusz egy-két perc, mint mínusz…"