Nem tudni, Jon Dahl Tomassonnak mit kell még tennie ahhoz, hogy a nagyobb tétű mérkőzéseken is rendre kiszorítsa a kezdőcsapatból Filippo Inzaghit, az mindenesetre tény, a Parma ellen szerzett két és fél gólja (csak azért nem ért el mesterhármast, mert egyszer előzékenyen kiszolgálta Andrij Sevcsenkót) kevés volt.
Kaká (balra) kétszer, Sevcsenko pedig egyszer vette be a Deportivo La Coruna kapuját
Kaká (balra) kétszer, Sevcsenko pedig egyszer vette be a Deportivo La Coruna kapuját
A Deportivo La Coruna ellen a piros-feketék csatársorában újfent az örökös leskirály volt Sevcsenko ékpárja, miközben a dán a kispadról figyelte, amint az olasz az első percekben ízelítőt ad a szabályok szerint hivatalból üldözendő specialitásából. A másik oldalon Walter Pandiani is bemutatta a rá leginkább jellemző tudományt, igaz, ennek ugyanúgy nem örült a San Siro népe, mint Inzaghi lesre futásainak. Az uruguayi az idei BL-ben az AEK és a Juventus elleni meccs után immár harmadszor köszönt be az első negyedórában. A 11. percben elsőre még tisztázott előle Costacurta, a szerelést követő szöglet után azonban már senki sem bírt Pandianival. Capdevila balról mesterien nyeste középre a labdát, bent a Milan-bekkek éppen moziban érezték magukat, és csak nézték, amint a főszereplő (Pandiani) berobban a vászonra (az ötösre), és bevégzi remekművét (a hálóba fejel). A riadó tökéletesre sikerült, az eladdig óvatos Milan azonnal sebességet váltott, és majdhogynem bérletet váltott a spanyol együttes térfelére. Az első egyenlítési lehetőséget Kaká hibázta el (Cafú beadásából belsőzött mellé), majd jöttek sorban a többiek. Seedorf húszról melléágyúzott, Sevcsenko egy beívelésből csúsztatott kapu mellé, majd Inzaghi volt képtelen arra, hogy ígéretes helyzetben megszelídítse a labdát. A semleges szurkoló szinte már várta, mikor jön a futball örök törvényszerűsége, és mikor szerez gólt – a Deportivo. Nem sokon múlott… Valerón és Luque néhány csellel, illetve passzal megbolondította a hazai védelmet, majd utóbbi lőtt is, méterrel a jobb kapufa mellé.
Aztán mentek vissza mindketten a barikádok mögé, akárcsak a többi La Coruna-i. Javier Irureta szokás szerint (borítsunk fátylat a Monaco elleni "se kép, se hang-futballra") zseniálisan megszervezte csapata játékát, és hiába rohamozott a Milan, hosszú ideig klasszikus ziccert sem tudott kialakítani. Mert ezen a szinten, illetve ezen a mérkőzésen a tizenhatos környékéről eleresztett két Kaká-lövést inkább csak a lehetőségek közé tudtunk besorolni (egyébként Molina mindkétszer védett). Inzaghi villanását már nyugodtan feljebb helyezhettük egy polccal – a csatár Pirlo beívelését követően az ötösről Molinába püfölte a labdát –, Kaká lövése pedig már örömmámorba borította a San Sirót. A gólra, illetve az akcióra alighanem még elpuffogtatnak néhány jelzőt a közeljövőben, mi elégedjünk meg ezúttal a szimpla gyönyörűvel. A 45. percben Cafú adott be jobbról, Kaká a bal combjával levette a labdát, majd mielőtt földet ért volna, jobbal a jobb alsó sarokba zúdította. Ha nem jött volna közbe a negyedórás szünet, nyugodtan írhatnánk, hogy egy perc alatt fordított a Milan, tekintve, hogy az öltözőből kijőve, az első akciójából megszerezte a vezetést a címvédő. Sevcsenko négy védő gyűrűjében egy testcsellel a vakvilágba küldte Najbetet, lépett egyet-kettőt, majd kilőtte a bal alsó sarkot. Inzaghi sem akart lemaradni társaitól, röviddel az újrakezdés után ő is megrezegtette a hálót, csak éppen a partbíró szerint lesről tette (véleményes eset volt). Azért olyan sokat nem kellett várni az újabb szabályos Milan-találatra! Kaká amolyan "ha egyszer egy üzlet beindul" alapon az első félidő végéhez hasonlóan ismét lövésre vállalkozott, és ismét bevarrta. Ezúttal Seedorf készítette le neki a labdát, a brazil pedig egy igazítást követően nem erőből, hanem ésszel lőtt – a bal alsóba. Ezután talán kisebb közvélemény-kutatást tartottak az olaszok, felmérve, ki az, aki a támadók közül még nem próbálta meg mattolni Molinát. Pirlo "nyerte meg" ezt a különversenyt, így az 53. percben ő kapott lehetőséget arra, hogy elvégezzen egy szabadrúgást 25 méterre a Depor kapujától. Odaállt a labda mögé, elcsavarta a sorfal mellett, majd mehetett ünnepelni. Mikor Molina odaáért a léc alá tartó labdához, a társak kis túlzással már az olasz nyakában csüngtek. Tulajdonképpen ekkor le lehetett volna fújni a találkozót (de talán még a visszavágót is), érezhető volt, hogy ezen az estén ezt a Milant nem lehet megszorítani. Csak hát a regulák szigorúak, így a hátralévő 37 percet még végigküzdötték a csapatok, lehetett még ordítani Inzaghi fejesénél (Molina védett) vagy éppen Fran lövésénél (Dida másodszorra fogta a labdát), lehetett csodálkozni azon, hogy a Depor egyszer-egyszer képes volt beszorítani ellenfelét, mindössze az eredményt vésték kőbe. Ki gondolt volna erre a 4–1-re úgy a 11. perc tájékán?
