Nem bánja, hogy tévedett

Sorozatunk sokadik (és valószínűleg nem az utolsó) olyan brazil főszereplőjét van szerencsénk bemutatni, aki korán felismerte: tehetsége révén a futball emelheti ki őt a mérhetetlen kisvárosi szegénységből. Nem volt könnyű meggyőzni a vele együtt hét gyermeket nevelő földműves édesapát és varrónő édesanyát, hogy Francileudóra egy másik földrészen szebb élet vár, de a fiúra felfigyelő Raimundinhónak – mint egykori brazil válogatottnak – volt akkora tekintélye a család szemében, hogy végül elfogadják az érveit. Így landolhatott a nem egészen 17 esztendős fiatalember 1996. január 23-án Belgiumban.
"Sok mindenre fel voltam készülve, de arra a fehér izére, ami a bemutatkozó mérkőzésemen borította a pályát, egyáltalán nem" – emlékezett vissza a hóval való első találkozására a ma már ilyen apróságoktól nem megrettenő támadó. Raimundinho a belga Standard Liége megfigyelője volt, így a fiatal brazil a vallon városban kezdte európai karrierjét – legnagyobb bánatára azonban sokáig csak a tartalékcsapatban jutott számára hely honfitársa, Wamberto mögött. Aztán amikor hónapokon át hozta az egy meccs, egy gól átlagot, végre bemutatkozhatott a belga élvonalban is, ahol viszont mind a hét meccsén cserbenhagyta a tudománya, és az új edző, a horvát Tomislav Ivic hamarosan közölte is vele: nem kér a szolgálataiból. Hősünk későbbi pályája szempontjából a liége-i hónapok legfontosabb hozadéka a francia nyelv elsajátítása, illetve a nevét bonyolító "Dos" előtag elhagyása volt.

Ámbátor a franciával akadtak gondjai. Kiútkeresés közben már-már elindult Törökország irányába, de aztán kiderült, hogy amire rábólintott, az nem Turquie, hanem Tunisie volt – konkrétan: isztambuli sztárcsapatok helyett a tunéziai Szúsza egyébként patinás egyesülete, az Étoile du Sahel várta tárt karokkal. "Odautaztam, a hely megtetszett, így ott is maradtam" – idézte fel a mulatságos félrehallást Santos. Nem bánta meg a döntését, hisz ötven tétmérkőzésen 32 gólt szerzett (többnyire jobb lábbal), és a tunéziaiak már ekkor felajánlották neki: legyen a honfitársuk! Bár jól érezte magát Észak-Afrikában, sőt, Felipe-Leonard nevű kisfia is eme boldog időszakban született, ekkor még nemet mondott a megtisztelő felkérésre – annál is inkább, mert mentora, Jean Fernandez az Étoile-éról átült a francia élvonalba igyekvő Sochaux kispadjára.
A termete miatt "zsebcsatárként" is emlegetett Santos első francia idénye remekül sikerült: 21 találattal gólkirály lett a második vonalban, őt választották meg a bajnokság legjobbjának, mi több – kitalálhatták – vezérletével a Sochaux feljutott. Ugyan egy súlyos sérülés megakadályozta a felsőházbeli gyors kibontakozásban, ebben az évadban már jól megy neki: a 13. és 19. forduló között egy mérkőzés kivételével mindig betalált, kétszer duplázott, sőt góljaival hozzájárult a Dortmund UEFA-kupából történő kiejtéséhez is. Ám hiába a felfelé ívelő forma és az ambíció, a világbajnok brazil nemzeti tizenegybe szóló meghíváshoz ennél sokkal több kell. "Látván, hogy Elber, a német bajnokság gólkirálya nem képes bekerülni a brazil válogatottba, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy Santosnak a Sochaux-ból lehet esélye" – indokolta, hogya a télen végül miért engedett a kitartó tunéziai ostromnak. Már a bevezetőből kiderült: jól választott.