Nagy utazás (2.)

Ilyenkor még mindenki nagyon ideges, mindenki mutatni akarja magát, mindenki állandóan elöl akar lenni, mindenki részt vesz a sprintekben, a részhajrákban. Egyszer-kétszer még én is előrementem, de azért olyan nagyon nem erőltettem a dolgot. Reggel azt beszéltük meg az értekezleten, hogy megpróbálunk belekerülni egy-két szökésbe, lehetőleg olyanba, amelyik végigmegy, és megpróbálunk segíteni Bettininek vagy Paolininek, hogy megszerezze a hegyek királyának járó pöttyös trikót. Végül is egyik sem jött össze, de azért nem keseredtünk el, hiszen a következő napokban hasonló etapok várnak ránk, így van még bőven időnk végrehajtani ezt a tervet. Én magam is megpróbálhatok egyébként bekerülni egy-egy szökésbe, nem kaptam olyan utasítást, hogy spórolnom kell az erőmmel az időfutamokra. A szakasz végi bukásba szerencsére nem keveredtem bele, mert akkor már a mezőny végén tekertem, ugyanis nem akartam részt venni a sprintben. Igaz, tíz kilométerrel a befejezés előtt még segítettem Bettininek, aki végül nagyon jól szerepelt, hiszen a negyedik helyen ért be a célba. A bukásból semmit sem láttam, mert mire odaértem, már tápászkodtak fel a versenyzők. Azt viszont láttam, hogy Caspart elviszi a mentő, azt is hallottam, hogy Hamiltonnak eltört a kulcscsontja, és mintha egy rabobankos srácot is láttam volna, akinek véres volt az arca, de a többségnek szerencsére semmi baja sem esett. Kicsit fáradtan értem be a célba, de ez nem meglepő, hiszen elsőre meglehetősen hosszú volt a táv, és az ideges, feszült hangulat miatt egy ilyen etap a szükségesnél többet vesz ki az emberből. Biztos vagyok benne, hogy hétfőtől már mindenki nyugodtabban teker majd, és ez azért is fontos lesz, mert akkor az ember jobban tud pihenni a bolyban, jobban be tudja osztani az erejét a fontosabb feladatok előtt.”

Bodrogi László