Nyugalmat teremt maga körül

Emellett megpróbálunk széles körű tájékoztatást nyújtani az esemény előkészületeiről, a világbajnoksággal kapcsolatos friss információkról. A legelegánsabb, legszebb mozgású tornásznő.
Így nevezték a korabeli tudósítók Császár Monikát, az 1972-es müncheni olimpián a nemzetközi élvonalba robbanó, a magyar tornának hosszú szünet után érmet, bronzérmet szerző csapat tagját. Aki látta őket tornázni, igazolhatja, hogy tehetségük mellett azzal hívták fel magukra a figyelmet a lányok, hogy bár valamennyien csak a tinikorban jártak, mégis csinosak, arányos testalkatúak voltak. Szóval, jó volt őket nézni.
Császár Monika tekintete, mosolya, kedvessége ma is a régi, csupán néhány ősz hajszál árulkodik arról, hogy München óta 30 év telt el. Miközben bekísér a budakeszi családi házba, kissé szabadkozik, mondván "rég elszakadtam már a tornától, nem vagyok én olyan érdekes, nem tudok mit mondani” – aztán a régi fotókat és cikkeket nézegetve megelevenedik a múlt. És Monika átszellemült, derűs arccal mesélni kezd.
– Ha a tornára visszagondolok, elsőként nem a versenyek, az utazások jutnak eszembe, hanem az a mozgásélmény, amit a tornától kaptam. Az iskola utáni edzés nekem azt jelentette, hogy megyek szórakozni, vagyis azt csinálni, amihez kedvem van. Ma is bennem vannak az érzések, hogy miként indítottam egy-egy mozgássort. Aztán persze eszembe jutnak az emberi kapcsolatok, no és a rengeteg munka. Nagyon sokszor kellett egy-egy gyakorlatot megcsinálni, utána nagyon fáradt voltam, de mégis jól éreztem magam. Az edzőim türelmesek, figyelmesek voltak velem, szerettem őket. Két női edzőmmel ma is tartom a kapcsolatot.
– És a csapattársakkal? Mit tud róluk?
– Egykori klubtársammal, Nagy Zsuzsával a Postás ünnepségein találkoztunk, és telefonon szoktunk beszélgetni, Kéry Anikóval és Kelemen Mártival az olimpikonok találkozóin futottam össze, Békési Ilikével talán két éve beszéltem legutóbb, Medveczky Kriszta pedig Ausztráliában él.
– Hogyan emlékszik vissza a müncheni olimpiára?
– Számunkra is meglepetés volt a jó szereplés. Sok minden összejött, és én ajándéknak tekintem a csapat bronzérmét. A cél az volt, hogy megcsináljuk a gyakorlatokat, és sikerült.
– Nem sok hiányzott ahhoz, hogy gerendán is érmes legyen. Nem bántotta, nem bántja, hogy lemaradt a dobogóról?
– Számomra nagy eredmény volt a döntőbe jutás, nem voltam szomorú a negyedik hely miatt. Boldog voltam, hogy megcsináltam a gyakorlatomat. A finálé elején szólítottak, és tornában az a jó, ha minél később mutatod be a gyakorlatodat… – elgondolkodik, majd folytatja. – Az olimpián érzékeltem a résztvevők emelkedett hangulatát, de leginkább csak nagy versenyt láttam benne. Ma már tudom, milyen óriási dolog az, hogy a világ valamenynyi nemzetének képviselője együtt lehet, és mindenki adni akar, a legtöbbet, a legjobbat, ami tőle telik. Sokszor gondolok arra, mennyivel előbbre jutna a világ, ha nem csak az ünnepi pillanatokban, és nem csak a sport területén valósulna meg ez a hozzáállás. 1972-ben még nagyon kislányok voltunk, megszabták, mit csinálhatunk, mit ehetünk, mindenhova együtt jártunk, együtt drukkoltunk más versenyeken.
– Milyen sportágakra jutott el? Például öttusán volt?
– Ott voltam Bandi futásán.
– Kikerülhetetlen a kérdés: egyszerű nézőként volt részese későbbi férje, Balczó András győzelmének?
– Hát… egyszerű szurkolónál azért több voltam. Hetvenkettőben Tatán ismerkedtünk meg, de csak hetvenöt januárjától gondoltunk komoly kapcsolatra. Egyébként a tornászlányok általában öttusára és vívásra jártak, mert ezek között a sportágak között mindig szorosabb volt a kapcsolat. Bandi pályafutását pedig mindenki ismerte, és sokan kívánták, hogy sikerüljön neki az olimpia.
– Mint ahogy Császár Monikának is sokan kívántak egy egyéni érmet, aztán a hetvennégyes világbajnokság mégsem váltotta valóra a vágyakat.
– Becsületesen felkészültem a világbajnokságra, le is fogytam.
– Miért? Fogynia kellett? Súlyproblémái voltak? Hihetetlen!
– Oda kellett figyelnem… Ötvenhét kiló volt a versenysúlyom, és az olimpia után egy-két kiló felszaladt rám. No, a vébére lefogytam, és mivel könnyebb lettem, a mozdulatok már nem úgy jöttek ki, mint korábban.
A lendület továbbvitt. Rontottam, ami miatt szomorú voltam ugyan, de nem vádolhattam önmagam, mert úgy éreztem, becsületesen végigcsináltam a felkészülést. Nem emiatt hagytam abba a versenyzést. Tíz évig tornásztam, és szerettem volna mással foglalkozni. Akkoriban már egyetemre jártam, a vébé miatt évet is halasztottam.

– Hogyan alakult az élete a torna után?
– Hetvenöt szeptemberében férjhez mentem, másodéves egyetemista voltam programozó matematikus szakon, majd egy év múlva megszületett Marci, és azután jöttek a többiek. A legidősebb most huszonhat, a legkisebb pedig négyéves.
– Tizenkét gyermek mellett hogyan telnek a napjai?
– Az utóbbi egy év nyugalmasabb volt, már nem jelentett gondot, ha el kellett menni szülői értekezletre, a nagyok vigyáztak a kicsinyekre, és már sokat segítenek. Általában reggel hatkor kelek, és tíz-tizenegykor fekszem. Munka mindig van. Főzök, mosok, takarítok, ha kell, tanulok a gyerekekkel. De az ember időt tud szakítani arra, amire akar, mert a munka megvárja…
– Hihetetlen nyugalom árad önből, az idegességnek nyoma sem látszik, pedig nem lehet egyszerű ekkora család életét irányítani.
– A tornában megtanultam, hogy lelkileg is fel kell készülni egy-egy versenyre, előtte végiggondoltuk a gyakorlatokat. Ezt a mindennapi életben ma is fel tudom használni, amikor végiggondolom a feladataimat. Azt is megtanultam, hogy az elvégzett munka nyugalmat ad, és hogy munka nélkül nincsen eredmény. No és gyakran eszembe jutnak edzőnk, Békési Sanyi bácsi szavai, aki azzal nyugtatta az edzőtáborban Vali nénit, a szövetségi kapitányt, hogy "mire kell a gyakorlat, meglesz”. Ezt tapasztalom az életben is, hogy amikorra kell, megjön a segítség, nem önmagamtól, hanem felülről, Istentől. Bármivel foglalkozik is az ember, csak akkor tudja jól végezni a munkáját, ha van benne egyfajta belső rendezettség. Persze, ez nem olyan, hogy egyszer megszerzed, és örökre a tied, erre nap nap után figyelni kell. Most már tudom, hogy az életem során nekem is többször kellett volna megállnom. A rohanásban az embernek szüksége van egy-két napra, hogy elgondolkodjon. Egyébként azért nálunk sincs mindig ilyen nyugalom, mint most. Csak a délelőttök csendesek, amikor a nagyobbak egyetemen vannak vagy dolgoznak, a kisebbek pedig általános iskolában, gimnáziumban, óvodában. Aztán délutántól megindul a jövés-menés, itt is van nyüzsgés, a kicsik gyakran zajonganak, a nagyok viszont tanulnának, és csendre vágynak.

– Előfordul, hogy együtt van a család, és mindannyian körülülik az asztalt?
– A szombat-vasárnapi ebédeknél együtt vagyunk. Bandi megnagyobbította az asztalt, úgyhogy elférünk mellette.
– A főzés miatt nem irigylem…
– Karácsonyra kaptam egy tizenöt literes fazekat, és azzal már egyszerű a dolgom…
– Nem csak erre gondoltam. Hogyan lehet mindenki kedvére főzni?
– Nehéz mindenkinek a kedvében járni, mert van, aki a húst szereti, más a zöldséget. De különösebben nem szoktak szólni az ételek miatt, illetve csak akkor szólnak, ha már régen volt valami, és kérik, hogy azt főzzem.
– Manapság milyen szerepet játszik az életükben a sport? A gyerekek sportolnak valamit?
– Az olimpiákat és a foci-vébéket mindig megnézzük, ilyenkor kölcsönkérünk tévét, ugyanis nekünk nincs készülékünk.
– Nem hiányzik? A gyerekek nem mondják, hogy így nem tudnak bekapcsolódni társaik beszélgetésébe, amikor mondjuk a tévében látottakról esik szó?
– Lehet, hogy valami filmhez nem tudnak hozzászólni, de van más, amiről viszont ők tudnak mesélni. Nagy élményt és sok barátot hozott számukra a cserkészet. Közel az erdő, tudnak biciklizni, és találnak más programot is. Ami szép és ami jó, azt nem a tévéből tudják megkapni a gyerekek. Bevallom, néha én is szívesen leülnék elé, de tudom, mi lenne az ára, mitől venné el az időt. A sportolási lehetőségüket pedig behatárolja, hogy tizennyolc éve Budakeszin élünk. Vonzódnak a sporthoz, nagy a mozgásigényük, volt, aki tájfutott, van aki műúszással, vívással, atlétikával foglalkozik, és van közöttük öttusázó, sportlövő.
– A legendás öttusázó édesapa segíti az utódot?
– Bandi nem akar mindenbe beleszólni, de tanácsokat ad, megpróbálja átadni tapasztalatait. És gyakran mesél a gyerekeknek az öttusázók közötti életéről.… A házunk tetejét is a csepeli öttusázók cserepezték.
– Térjünk vissza a tornához, már csak azért is, mert Debrecenben nemsokára kezdődik a világbajnokság.
– A gyerekek mellől eddig nem tudtam eljutni a versenyekre, most viszont hálás köszönettel fogadtam a tornaszövetség meghívását, készülök Debrecenbe. Szeretnék minél többet látni, és egy-két napot a vébén tölteni. A programot nézegetve a szerdát választottam, hogy lássam a női tornászokat, és a vasárnapi döntőket. Az is meghatározta a választást, hogy miként tudom szabaddá tenni magam az otthoni munka alól, de egy hétköznap és egy hétvége megoldható. Mindennap gondolok rá, örülök a lehetőségnek, hogy újból láthatom a szereket, hallgathatom a zenét, láthatom a tornászokat, találkozhatok a régi társakkal. Mára megváltozott a torna jellege, fantasztikus dolgokat művelnek a versenyzők. Remélem, ők is élvezik, és nem csak az munkál bennük, hogy meg kell csinálni… Nagyon szeretném, ha a magyar versenyzőknek sikerülne nagyon jól szerepelni, és ehhez kívánok nekik sok erőt és gondtalan felkészülést.