Százszor öltözött kékbe

Az Európa-bajnoki címvédő nyolcas számú játékosa azok közé a futballisták közé tartozik, akik nem Franciaországban látták meg a napvilágot. Marcel Desailly Ghána fővárosában, Accrában született, de négyévesen már mai hazájában élt, és amit a labdarúgásból tud, azt – természetesen a saját tehetségén és szorgalmán túl – a francia szakembereknek köszönheti. Tizennyolc esztendős volt, amikor a Nantes játékosaként, a Bordeaux ellenében bemutatkozott a francia élvonalban. Eddig három bajnokságban lépett pályára, Franciaországban több mint kétszáz (209), de Olaszországban és Angliában is száznál több (137, illetve 118) bajnoki van mögötte, a most futó idényben – ha ugyanúgy elkerülik a súlyos sérülések, mint eddig – minden bizonnyal meglesz neki az 500. fellépése is. Nyert Bajnokok Ligáját és Európai Szuperkupát, olasz bajnoki címet és FA-kupát, mi mégis inkább a válogatottbeli karrierjére összpontosítunk, elvégre a "kékeknél” lejátszott százas adja írásunk apropóját.
Ami azt illeti, Desailly útja nem volt kikövezve a nemzeti csapat irányában. Már közel volt a 25. születésnapjához, és a Marseille révén volt egy BL-trófeája, amikor 1993. augusztus 22-én a stockholmi Rasunda-stadionban először belebújhatott a patinás kék mezbe (összehasonlításképpen megemlítjük, hogy a hozzá hasonlóan Afrikában született Patrick Vieira ennyi idősen már majdnem 50-szeres francia válogatott volt). Gérard Houllier a védelem jobb oldalán szerepeltette, aminek ő, született középső védő, nem nagyon örült, de ki az, aki első válogatottsága napján ilyenért reklamálna? Értékes döntetlennel ért véget a svédországi vb-selejtező (1–1), de jött az Izrael és Bulgária elleni hazai vereség, így Franciaország nem jutott ki az amerikai világbajnokságra. Szerencséjére az illetékesek nem felejtették el, hogy azon a rossz emlékű utolsó selejtezőn Hriszto Sztoicskov szinte meg sem tudott moccani az őrizetében.
Aimé Jacquet vette át a szövetségi kapitányi posztot, és amikor a "kékek” nagy veretlenségi sorozata beindult (Olaszország, 1–0 – 1994. február 16., Nápoly), Desailly már a védelem közepén magasodott. Kifejezetten jó éve következett, hiszen a Milannal BL-t, olasz bajnokságot és Európai Szuperkupát nyert – ez utóbbit már 1995 februárjában jegyzőkönyvezték. Első válogatottbeli gólját, amely fejesből született, már szintén 1995-ben, egy nappal a 27. születésnapja előtt érte el –ő is kellett tehát ahhoz, hogy Franciaország 10–0-val küldje haza Azerbajdzsánt, és azóta is érvényes győzelmi rekordot érjen el. Az 1996-os Európa-bajnokság aztán nem úgy sikerült a franciáknak, ahogy szerették volna: a csehek elleni elődöntőt elbukták, így csak bronzérmesek lettek. "Megmondom őszintén, általában mindent elfelejtek, leszámítva a trófeákat és a legnagyobb meccseket. Arról az esztendőről leginkább a Milannal nyert olasz bajnoki cím jut az eszembe” – vallotta utóbb.

Nem kellett sokáig várnia a válogatottbeli kupákra sem… Marcel Desailly tagja volt az 1998-ban világbajnoki címet, 2000-ben pedig Európa-bajnoki címet nyert gárdának. Mi több, két éve ő volt az egyetlen, aki az Eb mind a hat francia meccsét végigjátszotta, sőt, tágíthatjuk a kört: rajta kívül nincs más, aki a legutóbbi két világ- és Európa-bajnokság minden "francia” meccsén ott volt a kezdőcsapatban, és akit egyszer sem cseréltek le. Hogy miért e kissé körmönfont fogalmazás, és miért nem írjuk egyszerűen azt, hogy végigjátszotta az összeset? Ez Desailly személyes tragédiája. A brazilok elleni vb-döntőben, 2–0-s francia vezetésnél, a 70. percben – egyébként jogosan – kiállították, amikor megrúgta az őt egy ütemmel megelőző Cafút. "Ha igazán eltalálom, nem kelt volna fel olyan gyorsan… Egyébként azért tekertem még akkor is, mert gólt akartam szerezni. A döntő előtt nem sokkal egy lapban azt olvastam, hogy egy–nullra nyerünk, és én szerzem a gólt. Hajtottam a jussomért, mint egy gyerek” – idézte fel a történteket. Mielőtt végképp elköszönnénk a korszaktól, jegyezzük meg: amikor a mágikus négyes, azaz Lilian Thuram, Laurent Blanc, Desailly és Bixente Lizarazu alkotta a védelmet, a válogatott egyszer sem veszített. Huszonhét mérkőzésről van szó!
Két évvel ezelőtt, 2000. szeptember 2-án újabb fordulóponthoz érkezett a pályafutása. Az angolok elleni barátságos meccs 58. percében két játszótársát is elvesztette: Laurent Blanc, aki a védelem közepén volt a párja, valamint Didier Deschamps, gyermekkori barátja, elköszönt a válogatottól. Deschamps – neki inkább csak Dédé –, mielőtt lekocogott volna a pályáról, a barátja karjára kötötte a csapatkapitányi szalagot. E szimbolikus váltásnak köszönhetően már Desailly volt a vezér, amikor a francia válogatott 2000 őszén Fekete-Afrikába látogatott. Ôt érte a megtiszteltetés, hogy egyenként bemutassa a delegáció tagjait az egykori legendás polgárjogi harcosnak, Dél-Afrika 1999-ben leköszönt köztársasági elnökének, Nelson Mandelának. "Afrika mindig is a szívemben dobog majd. Olyan világban szeretnék élni, amelyben nem kell eldöntenem, hogy európai vagy afrikai vagyok” – tudtuk meg politikai hitvallásáról.
Maradjunk annyiban: csapatkapitányként voltak sokkal nehezebb feladatai e protokoll-látogatás celebrálásánál. És sokan vannak, akik szerint nem is sikerült maradéktalanul ellátnia mindegyiket. Az idei világbajnokság kudarcáért (hazatérés a csoportmecscsek után győzelem és szerzett gól nélkül) neki is el kellett vinnie a balhét, mi több, voltak, akik szerint elsősorban az ő felelőssége, hogy a csapat nem tudta lerázni magáról a nyitó meccs sokkját (Szenegál, 0–1). A világbajnokság után, amikor Jacques Santini lett az új szövetségi kapitány, a francia sajtó hosszasan találgatta, maradhat-e nemzetiszín karszalag Desailly balján. Ô meg is orrolt ezért, szerinte ugyanis nem elsősorban az új szövetségi kapitány, hanem az újságírók szították a vitát. Santini döntése mindenesetre őt igazolta.
Szerdán újabb Eb-selejtező következik. Ha Marcel Desailly ott lesz a Málta elleni csapatban – és miért ne lenne ott? –, már csak két lépésre lesz attól, hogy utolérje a francia csúcstartót, a 103-szoros Didier Deschamps-ot.