Ajándék a születésnapra

Ha Fehér Csaba semmi mást nem csinál, már akkor is megérte volna pályára küldeni, de a labdarúgó nem elégedett meg ennyivel, végigrobotolta a mérkőzést, a legtöbbször precízen lezárta a területet a svédek előtt, ha pedig valaki labdát szerzett, azonnal meglódult előre.
– Gyanítom, elégedett a teljesítményével…
– Magam nem lepődtem meg ezen a játékon – kezdte Fehér Csaba. – Nem akarok nagyképűnek tűnni, de Hollandiában szinte mindig így futballozom, sőt még ennél is jobban. Máskülönben nem játszanék… Ezzel együtt el kell ismernem: nem emlékszem, hogy a válogatottban ilyen produkcióra lettem volna képes.
– Nyilván sokat gondolkodott azon, hogy miért nem megy itt az, ami ott igen.
– Rágódtam rajta eleget, és arra jutottam, hogy ennek sok összetevője van. Gellei Imre szövetségi kapitány új csapatot épített, meg kellett szoknom az új társakat, ráadásul többször is sérült voltam, így nem lehettem mindig itt a keretben. Emellett abban a szerkezetben, amiben most játszunk, sokkal több lehetőségem van segíteni a támadásokat, sőt ez kötelességem is. Vagyis ez nem a klasszikus jobbhátvéd szerepköre, itt gondolkodás nélkül el kell indulni előre, ha nálunk van a labda. Úgy érzem, ez a feladat jobban fekszik nekem.
– Miként emlékszik a gólpasszra?
– Egy csellel megindultam előre a svédek kopasz védője, Tomas Antonelius mellett, de egy másik játékos keresztezett, így kicsit fékeznem kellett. A következő ütemben ösztönösen eltoltam a labdát az alapvonal felé, és mielőtt összezártak volna, elfutottam közöttük. Éreztem, hogy ezzel magam mögött hagytam őket, így volt egy pillanatom, hogy felnézzek, ki hol helyezkedik, s rögtön láttam, hogy bár a védők szaladnak a kapujuk felé, "Kenő” visszalép, és ezzel a mozdulattal üresen marad.
– Láthatóan feldobta a csapatot, hogy a favorit otthonában góllal kezd.
– Így van, jól játszottunk, kitűnően hoztuk ki a labdát a kapunk elől, és időnként egy-egy szép megoldással sikerült átjátszani a svédeket. Megmondom őszintén, ezeket a megoldásokat hiányoltam a második félidő elején. Azért lett volna rájuk nagy szükség, mert akkor az egyre több munkára kényszerülő védőink többet pihenhettek volna. Érdekes módon az egyenlítő gól után ismét több alkalommal elértünk a hazaiak tizenhatosáig, de annyi erőnk már nem volt, hogy újabb találatot érjünk el. Öszszességében azonban elégedettek lehetünk, Stockholmban talán még az olasz válogatott is elfogadja az ikszet, noha úgy érzem: ha az első félidőben, amikor nekünk jól ment a játék, újabb gólt szerzünk, három pontot vihettük volna haza. Ugyanakkor ne felejtsük: Tököli Attila vagy éppen Lipcsei Péter óriási helyzetben tisztázott, vagyis be kell látni, hogy nem érdemtelenül egyenlítettek a svédek. Igaz, a pályán úgy éreztem, Fredrik Ljungberg vezeti a meccset, a német játékvezető ugyanis akkor adott sárga lapot, amikor az Arsenal sztárja azt megrendelte, de nem kell ezzel már nagyon foglalkozni. Hiba lenne most ünnepelni. Egy részfeladatot megoldottunk, de még messze a vége.
– Az talán az ön külön pechje, hogy megannyi csalódást keltő eredmény után éppen azt a mérkőzést nem közvetítette magyar televízió, amelyen ön így futballozott.
– Ne is mondja! Kimondottan boszszant, és meg is mondom, miért. Nagypapám, aki a legnagyobb szurkolóm, a napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból meghívta a barátait, és úgy tervezte, hogy az összejövetel keretében együtt megnézik a mérkőzést. Az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy a vendégsereg az ünnepelttel a rádió elé ült. Úgy voltam vele: ha már nem lehetek ott a házi ünnepségen, az a minimum, hogy mindent megtegyek. Az motivált, hogy egy jó eredmény szép ajándék lenne tőlem és a csapattól. Enynyit pedig már csak megtesz egy rendes unoka a nagypapájáért, nem igaz?