Bizonyítottak a brazil szurkolók

Gol, gol, gol, gol, gol! Goooooooooool! – üvöltötték a kommentátorok, mindezt délelőtt tízkor, hat órával a Törökország elleni mérkőzés kezdete előtt. Nem érdekelte őket, hogy este vár még rájuk egy tétmérkőzés, nem spóroltak az energiával, a hangerővel, de nem is volt miért. Elvégre meccs volt az udvaron, kettő a kettő ellen ugyan, de meccs. Az ilyennek pedig velejárója a gól. No meg a kommentálás…A csodák a későbbiekben is folytatódtak. Útban az ulszani stadion felé, szokatlan eseményre lehettünk figyelmesek. Az egyik vasútállomás előtti téren létrehozott futballpályán is mérkőzés zajlott. Brazília–Törökország mérkőzés. A két csapat hívei mérték össze az erejüket, maguk közé engedve a koreaiakat is, egy feltétellel: mezbe kellett öltözniük. A pályaválasztó brazilokon a hagyományos sárga-zöld trikó feszült, míg a törökök a fehér alapon piros díszítéssel ellátott mezekre voksoltak. (Utóbbi volt az egyetlen eltérés az esti meccshez képest: a tétre menő ütközet során a törökök pirosban játszottak.) És futballoztak. Megannyi Ronaldo és Hakan Sükür kergette a labdát, példás fegyelemmel és lelkesedéssel.
Ronaldóba, helyesebben Ronaldókba aztán az ulszani stadion környékén is rendre belebotlottak az érdeklődők. Az Internazionale brazil zsenije hihetetlen népszerűségnek örvend világszerte. Akadt ugyan néhány Roberto Carlos-, Rivaldo- vagy éppen Cafú-mezbe burkolózó drukker, de Ronaldo mindenkit lepipált. Egyszerűen sikk volt hordani a kilences számú trikót.
A szurkolói lélektan egyébként külön tanulmányt is megérne. A magyar labdarúgás zűrzavaros, szurkolói botrányoktól sem mentes világához szokott tudósítónak felüdülés volt, ami a találkozó előtti órákban lejátszódott. A brazilok és törökök bemutatták, hogy két rivális csapat képviselői úgyis tudnak szurkolni, hogy közben megbecsülik a másikat. Tudom, a brazilok és a törökök között nincs akkora és olyan múltra visszatekintő ellentét, mint mondjuk a Ferencváros és az Újpest szurkolói (?) között, ettől eltekintve lenyűgöző volt, ami történt.
Egymást csókolgatta brazil és török, a selecao hívei török tévétársaságoknak pózoltak, de mindez fordítva is igaz volt. Elszorult az ember szíve, amikor azt látta, hogy egy Fatihnak álcázott török sportbarát brazil zászlót lobogtat, miközben a sok Ronaldo egyike egy török zászlóval hajtja végre ugyanezt.

Mert így is lehet szurkolni. Nem feltétlenül kell véresre verni a másik csapat híveit ahhoz, hogy valaki jól érezze magát. Összedőlne a világ, ha mindenki boldog lenne a meccs előtt, és nem a másik felhergelésével foglalkozna? Ulszanban bebizonyosodott, hogy nem. Ismét lenne mit megtanulnunk!
Mint ahogyan azt is örömmel tapasztalhattuk, hogy itt a lovasrendőrök nem erődemonstrációra kellenek. A folyamatosan vigyorgó karhatalmisták békésen sétáltatták paripáikat a tömegben, engedték, hogy a bámészkodók megsimogassák a békés állatokat, semmi fenyegető mozdulat, semmi fegyver, csak béke és nyugalom.

Akárcsak a stadionban. Az ulszani aréna szinte teljesen megtelt, a két tábort nem választották el egymástól, a brazil és a török szurkolók vegyesen foglaltak helyet a lelátón, és mégis: a balhé, a botrány, de még a zrikálás is elmaradt. A brazil, a török, a tunéziai, az angol, az orosz és a többi náció képviselői remekül megfértek egymás mellett. A drukkerek nyugodtan énekelték a saját rigmusaikat, feleltek az ellenfél buzdító kiáltásaira, de hogy akár egy becsmérlő mozdulatot is mutassanak a másiknak, az még csak fel sem vetődött bennük. Ilyenkor az embernek eszébe jutnak Coubertin bárónak, a NOB első elnökének a szavai: "A béke vagy te, sport!”
Mert ez a mérkőzés a békéről, a szurkolói összhangról is szólt. Arról, hogy így is lehet szurkolni. És hogy el ne felejtsem: a nem ritkán válogatott mezben pompázó brazil kommentátoroknak kétszer is lehetőségük volt bemutatniuk a tudományukat. Ha lehet, akkor a reggel hallottakra legalább még egy lapáttal rátettek.
Csak az a kár, hogy a dél-koreai játékvezető, az erejét meghaladó feladatra kijelölt Kim Jung Dzsu elrontotta a tökéletes napot…