Képes Sport
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2021.01.23 12:13 Frissítve: 2021.01.25 10:46

„Már nem akarok mindenkinek megfelelni” – Lang Ádám úgy érzi, a hullámvasút tetején ül

Ha a labdarúgó-válogatott következő edzőtáborában úszóversenyt rendeznének, előre ki lehetne hirdetni a győztest. Lang Ádám ugyanis gyerekkorában hasított a medencében, mindamellett aligha bánta meg, hogy a futballra váltott. Nagy utat tett meg, amíg eljutott odáig, hogy a kudarcot ugyanúgy tudja kezelni, mint a sikert. Őszinte – és talán sokaknak tanulságos – beszélgetés a 28. életévét január 17-én betöltő 36-szoros válogatott hátvéddel.

„Bernd Storck együttesében a rutin dominált, Marco Rossiéban a fiatalos lendület.” (Fotó: Földi Imre)


– Még nyolc napon belül vagyunk: Isten éltesse!

– Köszönöm szépen! Szombaton legyőztük az Ethnikoszt, vasárnap szűk családi körben, a feleségemmel és a kisfiammal ünnepeltünk. Az otthoniakkal sajnos csak videobeszélgetés keretében tudtunk kommunikálni, a vírushelyzet ennél többet nem engedett. Talán majd legközelebb.

– Ha valaki tíz évvel ezelőtt azzal áll ön elé, hogy mire huszonnyolc lesz, magyar és román bajnoknak, harminchatszoros válogatottnak vallhatja magát, mi több, a második Európa-bajnoki részvételére készülhet, a tenyerébe csapott volna?
– Jó kérdés... Tizennyolc esztendősen feltehetően igen, ám ahogy teltek az évek, úgy fogalmazódott meg bennem egyre inkább, hogy többet is elérhetnék. Most azt érzem, alakulhatott volna jobban is a karrierem. Az, hogy a válogatott tagjaként már képviselhettem a hazámat egy Eb-n, és ha minden jól megy, nyáron megint megadatik ez élmény, fantasztikus. Nagyon büszke vagyok rá! Klubszinten viszont van bennem hiányérzet.

 NÉVJEGY: LANG ÁDÁM
Született: 1993. január 17., Veszprém
Sportága:  labdarúgás
Posztja:   hátvéd
Válogatottság/gól: 36/1
Klubjai: Veszprém FC (2008–2012), Győri ETO FC (2012–2015), Mol Fehérvár FC (2015–2016), Dijon FCO (francia, 2016–2018), AS Nancy (francia, 2018, kölcsönben), CFR Cluj (román, 2018–2019), Omonia Nicosia (ciprusi, 2019–)
Kiemelkedő eredményei: magyar bajnok (2013), magyar Szuperkupa-győztes (2013), 2x magyar bajnoki ezüstérmes (2014, 2016), román bajnok (2019), román Szuperkupa-győztes (2019), Európa-bajnoki nyolcaddöntős (2016)


– A december elején a csakfoci.hu oldalnak adott interjúban úgy fogalmazott, fejben sokáig nem volt kész játékos, és ezzel néhány évet elvesztegetett.
– Így van. Sok esetben önmagam ellensége voltam. Nem voltam annyira stabil lelkileg, hogy meg tudjak birkózni bizonyos körülményekkel. Nemegyszer akadályba ütköztem, és nem úgy reagáltam, ahogyan mai fejjel tenném. Megkérdőjeleztem, elég jó vagyok-e abban, amit csinálok. Ma már tudom, nem kellett volna. Legyen szó futballról vagy bármi másról, senkinek sem szabad kételkednie önmagában. Ha valaki nem hisz magában, nem megy sokra.

– Az imént idézett nyilatkozata úgy teljes, hogy „…néhány évet elvesztegettem, de még semmiről sem késtem le”.
– Ez is így van. Az egész élet egy nagy utazás, az okos ember pedig tanul a hibáiból. Tulajdonképpen nem is olyan nehéz kiköszörülni a csorbát, csak fel kell ismerni, mit rontottunk el, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy kijavítsuk. Mivel én törekedtem és manapság is törekszem erre, nem gondolom azt, hogy a kevésbé sikeres éveket a kukába kell dobnom. Ettől függetlenül tartom, hogy mostanra még többre vihettem volna.

– Az ön utazása Veszprémben kezdődött, ott, ahol rajonganak a kézilabdáért. A szintén veszprémi Kádár Tamásról köztudott, nemcsak lábbal, kézzel is jól bánt a labdával. Ön is?
– Én nem. Mozogni, sportolni mindig is szerettem, óvodában, majd az általános iskolában is én fáradtam el utolsóként. A suliban kötelező volt úszni, nekem annyira megtetszett, hogy versenyszerűen űztem tizenegy éves koromig.

– Ha a válogatott következő összetartásán rendeznének egy házi úszóversenyt Telkiben, megnyerné?

– Szerintem behúznám. Gyerekként jó időket úsztam, és azok az évek nem múltak el nyomtalanul. Mindamellett a futball mindig is jobban vonzott.

– Mikor jött el a váltás ideje?
– Amikor az egyik nyáron beírattak a Veszprémi FC Utánpótlás SE táborába. Addig is fociztam, amikor csak tehettem, a suliban, a suli után, hétvégenként az utcán a környékbeli srácokkal. A táborban minden a foci körül forgott. Nem én voltam a legtechnikásabb gyerek, de egy másodpercig sem álltam le. Feltűnhetett az edzőknek, hogy szorult belém kedv és energia, mert a végén megkérdezték, miért nem jövök le megnézni, milyen egy edzés. Lementem, megnéztem – ott ragadtam.

„Már nem akarok mindenkinek megfelelni, kizárólag a nekem fontos emberek véleményére adok.” (Fotó: AFP)


– Volt szerencsém nevelőegyesülete Erdész utcai bázisán járni, a miliő mellett az öltözőfolyosót díszítő mezek és fényképek is arról árulkodnak, hogy remek munka folyik.
– Nagyon sokat adott nekem a klub. Jó közösségbe kerültem, csupa szív emberek vettek körül. A hozzáállásom ugyanolyan volt, mint a nyári táborban, elképesztő elszántság dolgozott bennem. Fogékony voltam mindenre, ezért is történhetett meg, hogy egyhamar utolértem azokat a társaimat, akik nem tizenegy, hanem ötévesen kezdtek el focizni. Sőt idővel feladogattak, hogy a nálam egy évvel idősebbek között játsszak. Igaz, az is megesett, hogy visszaléptem.

– Hogy érti?
– Még tizenhat sem voltam, amikor bemutatkozhattam az NB III-as Veszprém felnőttcsapatában. Később folyamatosan szóhoz jutottam, meg is álltam a helyem, de az egyik hétvégén meccs helyett osztálykirándulásra mentem… Fordult is a kocka. Kiraktak a kezdőcsapatból, ráadásul az öltözői hangulat sem volt ideális. Visszatértem az utánpótlásba, a már említett jó közösségbe, és élveztem, hogy azokkal futballozhatok, akikkel legjobban szeretek. A történethez tartozik, hogy a felnőttcsapatba is volt visszaút, hogy mást ne mondjak, később két, a fejlődésem szempontjából fontos évet töltöttem el az NB II-ben.

– Egy híján húszévesen költözött Győrbe. A legjobbkor?
– Igen. Az ETO már korábban is érdeklődött, de a családdal abban maradunk, az érettségi előtt nem igazolok sehova. Veszprém egyik legjobb középiskolájába, a Vetési Albert Gimnáziumba jártam, fontos volt a tanulás. Nem is volt gond, az iskolában és a pályán is jól ment minden.

– Megérkezett Győrbe – és három évtized elteltével újra bajnok lett az ETO.
– Jól hangzik, apró szépséghiba, hogy nem miattam. Az idény elején ugyan játszottam, de egy hiba után kivettek a csapatból, és csak az utolsó fordulóra kerültem vissza. Hogy nem egy tizenkilenc éves fiatal játékát erőltették, megértettem, hiszen eredménykényszer volt.

VESZPRÉMI BÜSZKESÉG
(Fotók: Veszprémi Napló/Pesthy Márton)
A 2004-ben alapított Veszprémi FC Utánpótlás SE az évek során Lang Ádámtól kezdve Novothny Somán, Osváth Attilán és Iszlai Bencén át Zachán Péterig számos remek futballistát adott már a magyar futballnak, manapság is több veszprémi nevelés pallérozódik kiemelt akadémiákon.
„Somáék is végigjárták a szamárlétrát – újságolta Lang Ádám. – Lehet, hogy nem szerepeltünk kiemelt bajnokságokban, de a fejlődésre végig volt lehetőségünk. Olyan futballt játszottunk, amely a labdabirtoklásra alapult, ennek köszönhetően rengeteget értünk labdába, ami sokat számított. Megtanultunk gyorsan reagálni és dönteni, nyomás alatt játszani. Imádtunk lejárni a pályára, én például a kicsengetés után szaladtam a menzára, öt perc alatt belapátoltam az ebédet, és már rohantam is edzésre. Sokszor már egy órával hamarabb ott voltunk, lábteniszeztünk az öltözőben vagy éppen kint. Ha tehetem, manapság is lemegyek, ha egy időben mindenkit odafúj a szél, már kezdődhet is a lábtenisz! Szép gesztus, hogy a klubházban kirakott ereklyékkel emlékeznek ránk, azt tapasztaljuk, az egyesület büszke ránk. Mint ahogy mi is büszkék vagyunk rá. A teljes örömhöz csak az hiányzik, hogy legyen egy-két plusz edzőpálya, mert a jelenleg rendelkezésre álló pályákon már nehezen fér el annyi fiatal focista, amennyi a klubnál szeretne nevelkedni, fejlődni. Ez elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy az egyesület a jövőben is képzett játékosokkal tudjon hozzájárulni a válogatott sikeréhez.”


– Az aranyérem vigasztalta?
– Hogy őszinte legyek, nem. Akkor éreztem volna magam bajnoknak, ha végigjátszom az idényt. Úgy, hogy a harmincból négy mérkőzésen léptem pályára, nem veregettem meg a vállam azzal, hogy de jó volt ez, Ádi! Az önéletrajzomban jól mutat, hogy bajnok lettem az ETO-val, a boldogságom azonban nem volt teljes. A következő idény ugyanakkor meghozta az áttörést, rendszeresen játszottam. Szerettem Győrben futballozni, a klubbal együtt megkedveltem a várost, több barátra is szert tettem. Ha nem üt be a krach, alighanem hosszabb távon maradtam volna.

– Amit a sors elvett azzal, hogy a csődhelyzetbe került ETO-t az NB III-ba rakták át, visszaadta a székesfehérvári szerződéssel?
– Fogalmazhatunk így is. Az ország egyik legerősebb csapatának hívására nem lehetett nemet mondani. Utólag még úgy is jó döntésnek tartom, hogy nem játszottam annyit a Vidiben, amennyit szerettem volna.

– Előttem a statisztika: abban a tizenöt hónapban, amíg a Fehérvár kötelékébe tartozott, harminchat tétmeccsen szerepelt.
– Én mégis úgy éreztem, hogy az nem volt elég. Mindegy, ma már nem bánom, hogy úgy alakult, ahogy, abból is tanultam.

– Azt mesélje el, mit élt át 2016. augusztus 31-én!
– Az kemény volt! Telkiben voltam, a Feröer elleni világbajnoki selejtezőre készültünk. A Vidi játékosaként mentem az edzőtáborba, és mivel az átigazolási időszak záró napja volt, eszembe sem jutott, hogy már nem a Vidi játékosaként megyek haza. Délután öt körül jártunk, amikor megszólalt a telefonom. „Ádi, lenne egy franciaországi lehetőség, a Dijon érdeklődik. Mit szólsz?” Elkezdett emelkedni a pulzusszámom… Vacsora előtt kaptam az újabb tájékoztatást: a két klub egyezkedik, az álláspontok közelednek. Egyre inkább bizakodtam. A Fehérvár sportigazgatója, Kovács Zoltán, ügyvezetője, Balogh Attila és a menedzserem, Illés Zoltán is bejött az edzőtáborba, ültünk a lobbiban, vártuk a fejleményeket. Már késő este volt, amikor azzal hívtak, hogy nem mentek át időben a papírok… Kínomban azon mosolyogtam, hogy szépen elhúzták előttem a mézesmadzagot. Aztán még egyszer megcsörrent a telefonom: „Valószínűleg rendben van minden, mégis átmentek a papírok!” Úgy feküdtem le aludni, hogy kilencvenkilenc százalékig biztos a váltás. A hiányzó egy százalékot a Dijon elnöke tette hozzá: egy-két nappal később hívott, hogy üdvözöl a csapatban.

Büszke a válogatottal elért eredményeire
(Fotó: Tumbász Hédi)

– Azok után, ahogyan beszélt a győri és a székesfehérvári évekről, kíváncsian várom, miként gondol vissza a Franciaországban töltött két esztendőre.
– Megérte a Dijonhoz igazolnom. Még akkor is, ha ott is többre vihettem volna. Volt egy remek fél évem, hétről hétre játszottam, mígnem jött egy gyengébb mérkőzés. A Lyontól kikaptunk négy-kettőre, a csapatunkból senki sem futballozott jól, ám a következő fordulóban csak én nem kaptam lehetőséget. Miért én?! Miért én?! Nem hagyott nyugodni a kérdés. Az a baj, hogy agyalós típus vagyok. Hajlamos vagyok túlgondolni ezt-azt. Van, amikor ez átokként csapódik le. Azzal, hogy emésztettem magam, azt értem el, hogy nem tisztult ki a fejem, elszállt az önbizalmam. Ennek a teljesítményem látta kárát. Az idő tájt azzal is ártottam magamnak, hogy olyan emberek véleményére is figyeltem, akikkel életemben nem találkoztam. Vannak olyanok, akik egy másodpercre sem bizonytalanodnak el, ha hibáznak, gyorsan elfelejtik, és a következő feladatra összpontosítanak. Én nem ilyen voltam. Ha akkor úgy gondolkodom, mint ma, összeszorítom a fogam, és megyek tovább, bebizonyítom, hogy nem lehet engem leírni. Azért is sajnálom az akkor történteket, mert abban a reményben igazoltam a Dijonhoz, hogy majd onnan is feljebb lépek. Úgy vagyok vele, hogy az élet mindig dob valamit, és azzal kell gazdálkodni. Amit akkor nekem dobott, azzal nem gazdálkodtam jól. Lehet azt mondani, hogy a huszonkét Ligue 1-meccs is jól fest az önéletrajzomban, én azonban csalódásként éltem át azt a periódust. Volt egy jó fél évem, amire jött másfél év szenvedés. A tanulságokat levontuk, a klub vezetőivel abban maradtunk, hogy közös megegyezéssel felbontjuk a szerződésemet. Új helyet akartam keresni, ahol felépíthetem magam.

– Nem túl szigorú önmagával szemben?
– Lehet. Bár szerintem inkább reális vagyok. Persze közel a harminchoz másként látom az eseményeket, mint alig túl a húszon. Huszonhárom voltam, amikor Franciaországba szerződtem. Először játszottam külföldön, számos nehézséggel találkoztam. Volt olyan probléma, amit tudtam kezelni, de volt olyan is, amit nem. Amíg fiatal valaki, bízhat abban, hogy megnyílnak előtte a kapuk, az én esetemben is így történt. Nem állítom, hogy huszonnyolc évesen öreg vagyok, de azok a kapuk már nehezebben tárulnak ki. Ráadásul az idő nem áll meg. Kész játékosnak érzem magam, kellő tapasztalat van mögöttem, de értelemszerűen nem vagyok már annyira kapós. Természetesen bízom abban, hogy lesz még alkalmam erős bajnokságban játszani, ám ehhez extrát kell nyújtanom.

– Térjünk vissza oda, hogy új helyet keresett. Szép város Kolozsvár?
– Szépnek szép, de nem a kedvencem. Holott az is lehetett volna. Amikor az edzőtől azt hallod, gyere hozzánk, érzed, hogy a lehetőséget megkapod, és onnantól fogva rajtad múlik, élsz-e vele. Így voltam ezzel én is, amikor a CFR akkori vezetőedzője, Edward Iordanescu Kolozsvárra hívott. Boldogan érkeztem – ő egy hónappal később távozott. A helyét a portugál Toni Conceicao vette át, aki a rotáció híve volt. A csapat a Bajnokok Ligájában is érdekelve volt, javarészt a bajnoki meccseken játszottam. Azt nem állítom, hogy nem vágytam többre, de mégiscsak a román bajnokság legerősebb csapatáról volt szó. Akkor már összeszorítottam a fogam, aminek meg is lett az eredménye: a téli felkészülés során alapemberré váltam. Az idilli állapot márciusig, az újabb edzőváltásig tartott. Felesleges szépíteni, Dan Petrescu egyáltalán nem számolt velem. Úgy gondolta, nem vagyok oda elég jó. Én másképpen gondoltam, de hamar rádöbbentem, bármit teszek, sanszom sem lesz arra, hogy pályára lépjek. Az első, egyben az utolsó kolozsvári évem után egyvalamiben voltam biztos: váltanom kell. Ciprusra igazoltam – és azóta is itt vagyok.

– Jó helyen van?
– Egyértelműen. A klub éveken át árnyéka volt korábbi önmagának, tavaly jóformán a semmiből léptünk elő bajnokesélyessé. Amikor a járvány miatt márciusban félbeszakadt az idény, a tabella élén álltunk. A szövetség végül május közepén döntött úgy, hogy nem lesz folytatás. Nem hirdetett végeredményt, de legalább indulhattunk a Bajnokok Ligájában. Idén megint célba vesszük a dobogó felső fokát.

– Milyen az élet Nicosiában?
– Gyönyörű! Az elmúlt másfél esztendő tényleg úgy alakult, ahogy reméltem. Korábban voltam lent, de most a hullámvasút tetején ülök. Azon vagyok, hogy ott is maradjak jó ideig.

Cipruson jól érzi magát a család, a kis Zalán áprilisban kistestvért kap (Fotó: Lang Ádám archívumából)


– Ebben mekkora szerepe van az önt már Fehérvárról ismerő vezetőedzőnek, Henning Bergnek?
– Ő is akkor érkezett a klubhoz, amikor én. Amikor vele megállapodtak, már képben voltam. Azért jólesett, amikor felhívott, hogy jelezze, jó lenne ismét együtt dolgozni. Attól a perctől kezdve tudtam, jöhet bármilyen ajánlat, az Omoniában folytatom. Nem az érdekelt, hogy máshol esetleg többet kereshetnék, hanem az, hogy legyen esélyem a bizonyításra. Márpedig kétségem sem volt afelől, hogy Henning Bergnél lesz. A bizalmat megháláltam, rendszeresen játszom. Azért is igazoltam ide, mert újra élvezni akartam a futballt – és élvezem is. Imádom, hogy nagy a nyomás, hogy szüntelenül harcolni kell a győzelemért. Azért is bízom abban, hogy miénk lesz az arany, mert az öltözőnkben mindenkit ez a mentalitás jellemez.

– Említette, hogy rohan az idő. Nos, már hét éve annak, hogy bemutatkozott a válogatottban…
– Hú! Büszke lehetek rá, hogy azóta tagja vagyok a keretnek. Miután elkezdtem focizni, és eljutottam odáig, hogy több lehet hobbinál, arról álmodtam, hogy egyszer magamra ölthetem a címeres mezt. Külön öröm, hogy jóval több a szép emlékem, mint a kevésbé szép, amit például a franciaországi Európa-bajnokságon átéltem, egy életre belém ivódott.

– Még úgy is, hogy Fiola Attila sérülése után három meccsen jobbhátvédként volt kénytelen játszani?
– Olyan euforikus hangulatban voltam, hogy cseppet sem zavart. Meglehet, fel sem fogtam, hogy a gyerekkori, zánkai régiós kiválasztót követően újra a védelem jobb oldalára „szorultam”. Magával ragadott a hév, csak az volt bennem, hogy gyerünk, csináljuk, tegyünk bele mindent, amit lehet – és élvezzük!

– Az öt évvel ezelőtti kontinenstornát megjáró válogatott vagy a mostani az erősebb?
– Az eredmények arról árulkodnak, hogy mindkettő erős. Egy lényeges különbség akad: Bernd Storck együttesében a rutin dominált, Marco Rossiéban a fiatalos lendület. Az ősszel azért is lehettünk sikeresek, mert miközben mindenki azt tette, ami a dolga, fejlődni akart. Mindannyian vevők voltunk a kapitány elképzelésére, a keret összes tagja beállt a sorba, tudunk alkalmazkodni egymáshoz és tudunk küzdeni egymásért.

– Sokat változott az élete azóta, hogy apa lett?

– Sokat bizony. Zalán tizenöt hónapos lesz, ő van a középpontban, szinte mindent hozzá igazítunk. Felemelő érzés belegondolni abba, hogy felelősséggel tartozunk egy kis emberért. Áprilistól pedig még egyért, ugyanis Zalánnak öccse születik. A felelősség nő, de azzal együtt az örömünk is nagyobb lesz. Mindent megteszünk, hogy a lehető legjobb irányba tereljük majd a gyerekeket.

– Jó példával már most is szolgál: ha nem is veri nagydobra, gyakran jótékonykodik.
– Szívesen teszem, de nem azért, hogy reflektorfénybe kerüljek. Évente kétszer támogatom a rászorulókat, rendre félrerakok pénzt, amit erre a célra fordítok. Hála az égnek, megtehetem, hogy adjak, úgy vélem, akik megérdemlik, azoknak kötelességem segíteni. Emellett pedig az is nagyon jó érzés, egyúttal mutatja a válogatott erejét és egységét, hogy a nemzeti csapattal mi, játékosok a stábtagokkal és az MLSZ-szel közösen is szoktunk segíteni.

– Ha összehasonlítja a tizennyolc esztendős Lang Ádámot a huszonnyolc évessel, mit lát?
– A lelkes, de lelkizős fiatalból mára érett férfi lett. Már nem akarok mindenkinek megfelelni, kizárólag a nekem fontos emberek véleményére adok. Mentáltréner segítségét is igénybe vettem, és egyáltalán nem szégyellem. Új távlatok nyíltak meg előttem, tisztában vagyok azzal, mi a fontos, mi nem. Ha hibázom is, nem tépelődöm rajta sokáig, a kudarcot éppúgy tudom már kezelni, mint a sikert. Nem vitás, hosszú út vezetett idáig, de úgy érzem, megérte végigmenni rajta.

 A NEMZETI SPORT SZOMBATI MELLÉKLETEKÉNT MEGJELENŐ KÉPES SPORT FRISS, JANUÁR 23-I SZÁMÁBÓL AJÁNLJUK:
Diego Maradona-sorozat, 4. rész: Pelé és Messi szorításában
Atlétika: Jarmila Kratochvílová és a szakállas világcsúcsa
Panoráma: Az Atlanti-óceánt első magyarként átrepülő Endresz György története
Labdarúgás: A jog követi a gazdaságot – mit mutat a KPMG éves jelentése?
Kosárlabda: Sztrahinja Milosevics – visszavonult az előző évtized legjobb NB I-es légiósa
Összeállítás: Meccsnyerő magyar találatok az utolsó másodpercekben
Hosszú kávé: Csőre Gábor – térdhez felugró vádlik és a horgászás idegfeszültsége


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 23-i lapszámában jelent meg.)

2021.02.17 22:32:05

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Egyetlen apró ékezet is fontos lehet.

2021.02.15 10:34:49

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

A Globall Hotel pazar körülményeknek is köszönhető az elmúlt időszak csodás eredménysora.

2021.01.31 23:23:22

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

Baráti látogatás volt, nem csupán a meccsek miatt, hanem a politikai szándéknak is megfelelően.

2021.02.01 22:15:53

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Minden jóban van valami rossz, persze csak ha úgy akarjuk látni.