Enci és az elnök – Deák Zsigmond jegyzete

Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke nagyon várja a válogatott szombati, Anglia elleni rajtját, majd menetelését a Nemzetek Ligája elitjében. Mint a lapunknak adott exkluzív interjúban nyilatkozta, a papírforma alapján nem várhatunk többet hat vereségnél, ám kollégáival beszélve a klasszis riválisok futballvezetőinek egyike sem veszi biztosra, hogy simán megvernek minket. Remélhetünk-e többet a tisztes helytállásnál, elvégre mégiscsak a 40. helyen állunk a világranglistán? Az MLSZ első embere szerint hasonlóan kedvező esélyekkel régóta nem készültünk ilyen nagy csapatok ellen, s úgy vélem, ez igazán szabatos, megfelelően pozitív, mégsem hurráoptimista megfogalmazás. Csányi kérdésre válaszolva kitért a sportágat, az UEFA-t érintő botrányokra, jogos vagy éppen jogtalan büntetésekre is, s elmondta, személyes sikerként éli meg, hogy javaslatára a zárt kapus mérkőzéseken az üresen kongó lelátókat részben megtölthetik tizennégy éven aluli gyerekek.

Ennek köszönhető, hogy Deák Enikő, a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium hatodikos tanulója szintén nagyon várhatja a válogatott szombati, Anglia elleni meccsét. Az ember ritkán szokta irigyelni a saját 12 éves kislányát, abból a magától értetődő okból, hogy általában egy 52 éves férfi számára más számít fontosnak és érdekesnek az életben. Kivéve most. Encinek ugyanis megadatik, ami nekem nem, hogy rámenősen aktív tanára segítségével, hozzá hasonlóan „fociőrült” társaival együtt ott lehet a Puskás Arénában. Járt már itt, amikor tavaly megnéztük az Európa-bajnokság győzelmi trófeáját, illetve a magyar–portugál Eb-mérkőzésen is. Noha a vereség miatt pityergett picit, a szenzációs hangulat magával ragadta, s egy életre elkötelezte magát a sportággal, a szurkolással. A héten folyamatosan sorolta, ki mindenkit lát majd a két oldalon, Botka hiányát sajnálta, Tomoriét (nem Zsuzsa, a kézilabdázó vagy Pál, a hadvezér, hanem Fikayo, a focista) kevésbé. Készül erősen a barátnőivel, de gyorsan megnyugtatom a sajtótájékoztatón hivatalból aggódó angol újságírókat, hogy nem rasszista rigmusokkal (azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi), hanem hangos Ria, ria, Hungáriával. Én a távolból szurkolok. Neki, harmincezer ifjú és szerencsés sorstársának, no meg persze a csapatnak, főképp a közös örök élmény miatt. Itt a lehetőség kinevelni a nézőtéri utánpótlást!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!