Hosszan tartó súlyos betegség után szombaton elhunyt Szojka Ferenc, az Aranycsapat tagja, aki az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett a magyar válogatottal.
A néhai középpályás 1931. április 7-én született Salgótarjánban. Pályafutását az acélgyári csapatban, a Salgótarjáni SE-ben kezdte (amelyet akkoriban Salgótarjáni Vasasnak hívtak), majd 19 évesen átigazolt a bányászegyütteshez, az NB I-es Salgótarjáni BTC-hez, amelynek másfél évtizeden keresztül volt meghatározó tagja, vezéregyénisége. Az SBTC-ben összesen 369 bajnoki mérkőzésen szerepelt, ebből 324 NB I-es, 45 NB I B-s találkozó volt. Első élvonalbeli meccsét 1950. augusztus 20-án játszotta, a Bp. Előre ellen. Második mérkőzésén, Diósgyőrben (4:4) megszerezte első gólját az NB I-ben, az első osztályban 16-szor, a másodosztályban hétszer volt eredményes.
Zseniális jobbfedezet volt, de mivel az Aranycsapatban Bozsik József szerepelt ezen a poszton, a válogatottban rendszerint a középpálya bal oldalán jutott neki szerep. A válogatott keretének már az 1952-es helsinki olimpián is tagja volt, de mivel nem lépett pályára egy mérkőzésen sem, ezért aranyérmet nem kapott. De olimpiai bajnoknak tekintették, amikor hazatért a helsinki ötkarikás játékokról, óriási, ünneplő tömeg fogadta őt a salgótarjáni vasútállomáson.
A nemzeti csapatban a svájci világbajnokságon debütált, 1954. június 17-én, Zürichben Dél-Korea ellen lépett pályára, a nem teljesen egészséges, megfázással bajlódó Zakariás József helyén. A Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Budai II, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összetételű csapat 9:0-ra győzte le az ázsiaiakat, majd Sebes Gusztáv együttese meg sem állt a világbajnoki döntőig, amelyet 3:2-re elveszített Németország ellen. Szojka a vb-n több meccsen már nem játszott, de az ezüstérmet természetesen megkapta. Többször elmondta, hogy véleménye szerint azért veszítettünk a döntőben, mert csapattársai a nagy menetelésben, a Brazília elleni negyeddöntő, majd az Uruguay elleni, embert próbáló, hosszabbításos elődöntő során kikészültek az erejükkel, így a fináléban nem voltak olyan frissek, mint a döntőbe könnyebb ágon bejutó németek.
Második válogatott mérkőzésén, Moszkvában a szovjetek ellen a 20. perc környékén megsérült Várhidi Pál helyére ment vissza középső védőnek, és remekül megoldotta ezt a feladatát is. A nemzeti együttesben egyetlen gólját a válogatott 1955-ös északi túráján, a svédek ellen 7:3-ra megnyert mérkőzésen szerezte, a találkozó 25. percében a „rosszabbik" lábával, ballal lőtt a kapuba. Összesen 28-szor lépett pályára címeres mezben, tagja volt az 1958-as svédországi világbajnokságon szerepelt együttesnek is. Ezen a tornán kétszer, a svédek ellen 2:1-re elveszített és a Mexikó ellen 4:0-ra megnyert csoportmérkőzésen lépett pályára. A válogatottban utoljára 1960 októberében játszott, a Brüsszelben a belgák ellen 2:1-re veszítő–többek között Sándor Károllyal, Göröcs Jánossal, Albert Flóriánnal és a gólunkat szerző Tichy Lajossal felálló–magyar nemzeti tizenegy tagjaként, Berendy Pál volt a fedezetpárja.
Az SBTC NB I-es csapatától játékosként 1966. március 13-án, a Ferencváros elleni bajnokin búcsúzott, edzőként (főleg pályaedzőként) viszont évtizedekig szolgálta a klubot. Bár játékosként csábították őt fővárosi csapatok, nem ment el Salgótarjánból, hűséges maradt a Stécéhez. Többek között ezt a hűséget is értékelte a nógrádi megyeszékhely, amikor szobrot állíttatott neki a sportcsarnokban. Emellett néhány évvel ezelőtt az acélgyári stadiont – amelyben a Salg. SE és az SBTC játékosaként oly sok szép eredményt el – róla nevezték el.
Kicsit fájt neki, hogy olimpiai aranyérmet nem kapott, azt is nehezményezte, hogy nem vehetett részt a harmadik világbajnokságán, ugyanis az 1962-es vb előtt hiába volt a bő keret tagja, nem utazhatott Chilébe. Ettől függetlenül csodálatos pályafutás volt mögötte – örökre az SBTC és a magyar labdarúgás legendái között tartjuk számon.