A kapitány akkor bont pezsgőt, ha kijutunk egy világversenyre

– Prezentációjának az Úton a stabilitás felé címet adta. Hol tart most a csapat ezen az úton?
– Megtette az első lépést – válaszolta a hivatalosan május elsején munkába álló Erwin Koeman. – Azt gondolom, jó irányba haladunk, de a dicséretből, jobban mondva az öndicséretből legyen elég ennyi. Majd akkor ünnepeljünk, ha elértük a kitűzött célt.

– Mikor bontana pezsgőt?
– Ha kvalifikálnánk magunkat egy rangos világtornára. És mielőtt arról faggatnának, hogy kijutunk-e a dél-afrikai világbajnokságra, leszögezem: a március végi albániai selejtező sorsdöntő lesz, ha ott megfelelő eredményt érünk el, akkor lehet ábrándozni. Illetve ábrándozni akkor sem szabad, mert hiába alakulnak jól a dolgaink, a realitást nap mint nap szem előtt kell tartanunk. Noha kétségkívül a csúcsra törünk, egy percig sem feledhetjük, honnan indultunk.

– Ha már itt tartunk: honnan?
– Én onnan, hogy amikor komolyan felvetődött a magyarországi munka lehetősége, annyi negatívummal találkoztam, mint előzőleg soha. Szinte mást sem hallottam, mint azt, hogy a magyar futball ilyen gyenge, a válogatott játékosok olyan rosszak, a közeg pedig borzasztó. Mivel ezt sokan sulykolták belém, a végén már-már tényként kezeltem – hogy aztán hamar rádöbbenjek: ennek a fele sem igaz.

– Csupán a negyede?
– Annyi sem! Az első naptól kezdve kizárólag olyan emberek vesznek körül, akikről sugárzik, hogy mindenre hajlandóak a sikerért. Bár figyelmeztettek arra is, hogy lesznek motivációs problémáim, nem lettek: a labdarúgók hozzáállására akkor sem tudnék egy rossz szót mondani, ha akarnék. Na, nem mintha akarnék… Biztató, hogy az elnöktől kezdve a középhátvéden át a masszőrig mindenki profi módon végzi a dolgát, ráadásul senki sem szállt el magától. Ha messzire szándékozunk jutni, a jövőben csakis ez a felfogás jellemezhet minket.

– Huszti Szabolcs a minap így nyilatkozott lapunkban: az a különbség a korábbi válogatottak és a mostani között, hogy amíg az elmúlt évek csapatait jobbára a brusztolás jellemezte, napjaink együttese már futballozni is mer. Osztja a fedezet véleményét?
– Elődeim munkáját nem tisztem bírálni, abban viszont biztos vagyok, hogy ők is a legjobbat akarták kihozni magukból és a válogatottból. Ha valakinek bizalmat szavazok, azt azért teszem, mert úgy vélem, vannak olyan képességei, amelyek az átlag fölé emelik, és amelyekkel a csapat hasznára lehet. Nem tagadom, ezt a bizalmat igyekszem sugározni a játékosok felé, többek között oly módon, hogy a pályán bizonyos szabadságot adok nekik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy amit kérek tőlük, arra fittyet kell hányni, de a lehetőség adva van előttük: bátran focizhatnak. Amikor a legutóbbi, Észak-Írország elleni találkozónkat megnéztem felvételről, örömmel tapasztaltam, hogy valóban mertek futballozni – ennek is köszönhettük a kettő nullás győzelmet.

A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!