Szabics Imre nagy fricskája: négy gól

Két mérkőzés, négy találat, vagyis egészen elképesztő a 22 esztendős futballista átlaga, s egyáltalán nem kizárt, hogy a jó sorozat szerdán sem szakad meg. Abban ugyanis társaihoz hasonlóan Szabics Imre is hisz, hogy a magyar válogatott három pontot szerez majd, azt azonban nem tudja garantálni, hogy ismét két góllal járul a sikerhez.
– Egészen fantasztikus események történnek önnel mostanság…
– Nem tagadom, a fellegekben járok, ugyanis néhány héttel ezelőtt még gondolni sem mertem arra, hogy a nagyválogatottban futballozhatok, ráadásul ott gólokat szerezhetek. Örülök annak, hogy élni tudtam a bizalommal, és nagyon bízom abban, hogy szerda este is hozzáteszek valamit a játékommal a remélt győzelemhez.
– Gondolom, újabban nem győzi fogadni a gratulációkat. Ki volt az, akivel a Lettország elleni sikert követően először osztotta meg az örömét?
– Először a játékostársaimmal a közönségnek köszöntük meg a csodálatos buzdítást. A szüleim ott voltak a Puskás Ferenc-stadionban, ők, valamint a barátaim természetesen velem együtt örültek a győzelemnek és a góljaimnak.
– Gondolt-e arra, vajon mit érezhetnek most az önt szabadlistára tevő Graz vezetői?
– Bevallom, igen, gondoltam erre. Azt nem mondhatom, hogy bosszúvágyó ember vagyok, de tagadhatatlanul éreztem némi elégtételt. Tudja, amikor eljöttem a Sturmtól, akkor a harmadik helyen állt a csapat a bajnokságban, végül pedig a hatodik helyen kötött ki. Ez, valamint a válogatottbéli játékom talán azt jelzi, velem kapcsolatban nem jól döntöttek Grazban.
– Lehet arról már tudni valamit, hogy hol folytatja a pályafutását?
– Ôszintén mondom, egyelőre még nem tudom. Az biztos, hogy erős bajnokságban akarok futballozni, ám most még minden képlékeny.
– Gera Zoltán kiesésével a szombati találkozó egyik főszereplője hiányzik majd a San Marino elleni selejtezőn, így gyanítható, hogy a góllövést illetően ismét komoly szerepe lesz… Véleménye szerint szerdán könnyebb dolga lesz a nemzeti tizenegynek, mint Lettország ellen volt?
– Nagyon komolyan kell vennünk ezt a kilencven percet, és ha türelmesen, figyelmesen futballozunk, akkor nem lehet gond a három pont megszerzése. Azt gondolom, hogy ezúttal a legfontosabb az, hogy győzzünk, és ha esetleg újból felkerül a nevem az eredményjelzőre, és úgy nyerünk, akkor különösen elégedett leszek.

Végh Zoltán pénteken még álmában is védett

Szerencse is kell az élethez.
Hogy mekkora igazság van ebben a mondatban, azt a válogatott tagjai közül alighanem Végh Zoltán tudja a legjobban. A Videoton kapusa néhány nappal ezelőtt még nem álmodhatott arról, hogy ismét válogatott lesz, aztán az események úgy hozták, hogy szombaton Lettország ellen az ő nevével kezdődött a nemzeti tizenegy összeállítása. A 32 esztendős futballista az egész idényben megbízhatóan, olykor bravúrosan védett a székesfehérvári csapatban, ám ha nincs Babos Gábor visszérműtétje, ha Szűcs Lajos nem mondja le a válogatottságot, és ha Király Gábor nem sérül meg az egyik edzésen, akkor most a bajnoki mérkőzések fáradalmait pihenné ki valahol.
– Mit érzett abban a pillanatban, amikor megtudta, a Hertha légiósa nem állhat be a kapuba a lettek elleni selejtezőn?
– Nem mondhatom azt, hogy teljesen nyugodt voltam… Csütörtökön még nem idegeskedtem annyira, pénteken éjjel azonban alig tudtam valamit aludni. Akárhogy fordultam az ágyban, záporoztak felém a lövések, és különböző mérkőzéshelyzetek villantak belém.
– Ha jól emlékszem, csaknem tizennégy évvel ezelőtt valami hasonló történt önnel Veszprémben is, mint most a válogatottnál.
– Tizennyolc éves voltam, és a csapat két kapusa, Kakas László és Berta Ernő néhány nap különbséggel megsérült, én pedig október elsején az ETO ellen bemutatkozhattam a Veszprémben. Lehet, hogy másként alakul az életem, ha nem jön akkor az a lehetőség, ezért is mondom azt, a szerencsére nagy szüksége van az embernek.
– Volt-e olyan pillanata a szombat esti kilencven percnek, amikor valami miatt idegeskednie kellett?
– A várakozás volt nehéz. A mérkőzés kezdete valahogy nem akart eljönni. Amikor kimentem melegíteni, akkor tökéletesen megnyugodtam, és éreztem, hogy nem lesz különösebb gond. Örülök, hogy tagja lehettem a válogatottnak, az összecsapás második félideje olyan élményet adott nekem, amelyre mindig jó szívvel lehet emlékeznem.
– Gondolom nem bánja, hogy a tervezett nyaralásából nem lett semmi?
– Persze, hogy nem. Igaz, nagyon vártam már a szünetet, hiszen egyetlen edzést sem hagytam ki az idényben, és elfáradtam kissé. Elmúltam már húszéves, nem könnyű regenerálódni, csakhogy a válogatottban való szereplés megér ennyi lemondást. Annyi időm azért lesz, hogy néhány napig elbújjak a világ elől, és nagyokat horgásszak valahol a Tisza partján. Ki tudja, talán ott is rámtalál a szerencse…