Képes Sport
BOBORY BALÁZS 2022.01.25 15:04 Frissítve: 2022.01.25 15:04

Súlya van a nevének – Horváth Gábor apja méltó utódja lett a Videotonnál

Horváth Gábort sohasem nyomasztotta, hogy édesapja a Videoton labdarúgócsapatának legendája, sőt volt, amiben le is körözte őt, bajnok és kupagyőztes lett a Vidivel, játszott a válogatottban, profiskodott Hollandiában. Fiatalon, 29 évesen vonult vissza – nem hétköznapi történet az övé.

(Fotó: Szabó Miklós)

 

– Hogyan került Franciaországba? Korábban inkább Magyarország és Hollandia között ingázott...
– Két és fél éve, 2019 nyarán kaptam a NAC Bredától lehetőséget, előtte kis kitérőt tettem, megszakítottam a kapcsolatom a labdarúgással, de végül vissza akartam kerülni a körforgásba. Fehérváron volt civil állásom, amikor a hollandiai ajánlat befutott. Felvázolták, mit szeretnének, egyébként is ott profiskodtam, a nővérem és az édesanyám is ott él, a nyelvet is beszélem. Az U17-es csapat mellett dolgozhattam, sikeres évadunk volt, megnyertük a másodosztályt, ráadásul játékosmegfigyelőként alkalmaztak az első csapat mellett. Sajnos a koronavírus-járvány miatt 2020 márciusában véget ért a bajnokság, itt is volt azonban más, civil foglalkozásom is – nem szeretek otthon ülni. A pandémia alatt aztán hazajöttem, és úgy döntöttünk az akkori párommal, aki Fehérváron kézilabdázott, hogy belevágunk a franciaországi kalandba. A Breda marasztalt volna, de új kihívást kerestem.

NÉVJEGY: HORVÁTH GÁBOR 
Született: 1985. július 4., Székesfehérvár
Sportága: labdarúgás
Posztja: belső védő
Klubjai: Videoton (2002–2010), NAC Breda (holland, 2010–2011), ADO Den Haag (holland, 2011– 2013), Paksi FC (2013–2014)
Válogatottságai/góljai: 4/0
Kiemelekedő eredményei: magyar bajnok (2011), Magyar Kupa-győztes (2006), 2x magyar Ligakupa-győztes (2008, 2009), Bozsik József-díjas (2010)

– Hol dolgozik most?
– Lyontól és Saint-Étienne-től is száz kilométerre, egy kisváros amatőr klubjánál. Az U18-as korosztály pályaedzőjeként kezdtem, szerencsére megtetszett a vezetőségnek az önéletrajzom, imponált, hogy Hollandiában indult az edzői karrierem. Gyorsan megkaptam az U13-as csapatot, illetve kineveztek amolyan szakmai kapcsolattartónak a sportigazgató és az edzők között azzal, hogy mondjam el a véleményemet, min kellene változtatni, hogyan lehetne fejlődni tovább. 2020 augusztusában kezdtem el a munkát, és az a megtiszteltetés ért, hogy szeptemberre már vezetőedző lettem, minimális francia nyelvtudással – ami azért okozott mókás pillanatokat, de nem tartott vissza attól, hogy bátran kommunikáljak. Jelenleg is az U13-as és az U20-as együttes vezetőedzője vagyok.

– „Civil” munkája is van?
– Amatőr futballról van szó, heti két-három edzésünk van, bár két csapatnál is dolgozom, és a szakmai vezetői munkám is sok időt elvesz. A délelőttjeim így is szabadok, és miután ki akartam tölteni az időt, tavaly találtam lehetőséget egy gyorsétterem kávézórészlegén, ott reggeliztetek, kávét készítek, croissant-t szolgálok fel.

– Sohasem állt messze öntől a kétkezi munka?
– Munkáscsaládból származom, apai és anyai ágon a nagyszüleim rengeteget dolgoztak, földet műveltek, nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha dolgozni kell.

– Néhány kortársának, aki esetleg még futballozik vagy már belevágott az edzői karrierbe, eszébe sem jutna beállni kiszolgálónak egy kávézóba...
– Én ilyen beállítottságú vagyok. Egyébként mindenki éljen úgy, ahogyan jólesik neki. Úgy gondoltam, nekem ezeket a lépéseket meg kellett tennem, hogy be tudjak illeszkedni, el tudjam sajátítani francia nyelvet. Azt hiszem, ettől csak több leszek.

ÖRÖMFOCI A BARÁTOKKAL
Horváth Gábor úgy irányította a védelmet, ahogyan hosszú éveken keresztül Székesfehérváron vagy Hollandiában. Csak egy öregfiúktornán, decemberben Rácalmáson, de egy pillanatra sem tűnt örömfocinak, amit gyerekkori barátaival, csapattársaival művelt. Nagy Dániellel, Fehér Zsolttal, Magasföldi Józseffel, Benedek Istvánnal, Köntös Dániellel vagy a náluk néhány évvel idősebb Sitku Illéssel minden mérkőzésen megfeszült a győzelemért. A Másnap FC elnevezésű csapat meg is nyerte a hatcsapatos tornát.
„A barátaim óriási szerepet játszanak az életemben, nagyon jó volt összejönni, együtt futballozni velük, és persze győzni akartunk! Az már csak hab a tortán, hogy utána Fehérváron beültünk kicsit sörözni, beszélgettünk, sztoriztunk, énekeltünk és táncoltunk. Ha hazajönnék, velük is többet találkozhatnék, ráadásul megismerkedtem egy csodálatos lánnyal... Nem véletlen, hogy az ünnepek után nehéz szívvel indultam vissza Franciaországba.”


EGYRE ERŐSEBB BENNE A HONVÁGY


– Említette, hogy most már egyedül van. Így is jól érzi magát Franciaországban?
– Bevallom, ha tavaly ilyenkor beszélünk, ódákat zengtem volna az itteni életről.  A csapatom az első helyen állt, fejlődtek a játékosaim. Most viszont otthon voltam az ünnepi időszakban, és nagyon nehezemre esett visszautazni Franciaországba. Élvezem az itteni életemet, de őszintén szólva, ha otthonról kapnék értelmes, értékes szakmai ajánlatot, esetleg hazatérnék a nyáron, és újra belevágnék a magyarországi edzői karrierem felépítésébe. Nekem a legfontosabb, hogy a profi futballba visszakerüljek, ehhez értek, és elég sok tapasztalatot gyűjtöttem játékosként, illetve talán már edzőként is. Három országban dolgoztam trénerként, nyelveket beszélek, úgy gondolom, otthon is tudnék segíteni.

– Decemberben két teremtornán is láttam futballozni. Úgy tűnik, kiváló formában van és imád focizni. Nem hiányzik maga a játék? Nem jut eszébe, hogy 29 évesen korán hagyta abba a futballt?

– Nem. Sokan akkor is azzal jöttek, hogy később meg fogom bánni, de azt válaszoltam: a színész is mindig levetkőzi az adott szerepét. Lelkileg belefáradtam az egészbe. Sokat gondolkodtam, teljesen tudatos döntést hoztam, és abban is biztos voltam, sohasem fogom megbánni, hogy a visszavonulást választottam. Úgy gondolom, annyi volt a játékoskarrieremben, húznom kellett egy vonalat, és szerintem jókor tettem meg.

Horváth Gábor a mezőny fölött: jól olvasta a játékot, kiváló belső védő volt (Fotó: Szabó Miklós)


– Pontosan miért kellett meghoznia a döntést?

– Belefáradtam. Előtte sérült voltam, keresztszalag-szakadásból épültem fel a hágai és fehérvári szakemberek hathatós segítségével. Egyszerűen elveszítettem a motiváció­mat, ezáltal testidegen közegbe kerültem olyan helyeken, ahol mindig is jól éreztem magam. Muszáj volt a tükörbe néznem és azt mondanom, nem mehet így tovább. Pakson játszottam, elmehettem volna még más élvonalbeli együtteshez vagy az NB II-be is, de nem volt bennem tűz. Észleltem a jeleket a Jóistennek, a sorsnak, az univerzumnak – nevezzük bárhogy – köszönhetően, és azt szűrtem le, hogy eljött az ideje a visszavonulásnak. Jobb volt így, nem akartam megvárni, amíg kifütyülnek a drukkerek.

– De még most is olyan szenvedéllyel küzd az öregfiúkmeccseken is, mintha az élete múlna az eredményen. Sokat játszik?
– Évek óta keveset, inkább csak futottam, bicikliztem, jógáztam, illetve a Covid-időszak alatt különböző fitnesztréningeket találtam ki magamnak és a teraszon ugráltam. Most viszont összejöttünk azokkal a régi fehérvári társakkal, akikkel együtt nőttünk fel, és ahol elindulunk, ott sikeresek akarunk lenni, ez a fajta késztetés, vágy megmaradt bennünk. De heti szinten nem futballozom, csak a haverokkal, a barátokkal évente néhány alkalommal. Akkor viszont mindig hajt a győzelem vágya, ahogy régen profiként is.

Aranyéremmel a nyakában, zászlóval a kezében ünnepelte a bajnoki címet a fehérvári városháza erkélyén (Fotó: Nemzeti Sport)


IGENIS KELL CÉL, RÖVID ÉS HOSSZÚ TÁVRA

– A hite és a döntései összefüggéséről többször is beszélt. Ez a szegmense az életének akkor és most is szerepet játszott, játszik abban, merre viszi az útja?
– Úgy gondolom, hit nélkül az ember nem létezhet, valamiben hinni kell. Nem vagyok vallásos, inkább spirituális beállítottságúnak tartom magam, de hiszek valamiféle felső erőben. Úgy nőttem fel, hogy sokat jártam templomba, Jézussal kapcsolatos tetoválást viselek a hátamon, Szűz Mária képe pedig ott van az alkaromon. Imádkozom, ez fontos nekem. Szerintem észre kell venni azokat a jeleket, amelyeket az életünk során kapunk, és amikor nehezebb időszakon megyünk keresztül, a hit felé fordulunk. De tudni kell azt is, hogy van valamilyen következő lépés, ha az élet elvesz valamit, a következő kanyarban adhat is.

– Ez kapaszkodót is ad?
– Hogyne! Most sem élek át könnyű időszakot. Édesapám szokta mondani, hogy talpon kell maradni, ahogyan az indiánok... Ha alázatosan dolgozol, de mégsem látod rögtön a következő célt, hamarosan akkor is körvonalazódik valami. Cél pedig igenis kell, rövidebb és hosszabb távra, ezt tanítom a játékokosaimnak is. Ha nincs cél, szélirány sincs, nem tudod, merre kell elindulnod.

Hollandiában a NAC Breda és az ADO Den Haag (képünkön) csapatánál is remekelt


– Összességében elégedett a játékos-pályafutásával? Magyar bajnok és kupagyőztes lett a Videotonnal, légióskodott és négyszer szerepelt a válogatottban is.

– Nagy eredménynek tartom, hogy a Vidi első címeinek megszerzésében szerepet vállalhattam, hihetetlenül büszke voltam, amikor 2010-ben az év játékosának járó Bozsik József-díjat átvehettem. Az egész családom boldog volt, hogy ezt szeretett klubomnál, a nevelőegyesületemnél, a Videotonnál értem el. Ráadásul középhátvédek ritkán kapnak ilyen elismerést. A bajnoki aranyérmet az akkor Mezey György segítőjeként dolgozó édesapámmal nyertem, ez is végtelen büszkeséggel tölt el, még akkor is, ha csak az évad elején játszhattam a csapatban, mert akkor igazoltam Hollandiába. Talán válogatottságból lehetett volna több, de akkoriban másokban gondolkodtak, a kapitány más döntést hozott, ezt el kellett fogadni, nem orrolhattam meg rá. Néha azt is éreztem, hogy a légióséletből is kihozhattam volna többet, ha mentálisan erősebb vagyok, mert az első időszakban Bredában és az ADO Den Haagnál is nagyon jól ment a játék, de valahogy mégis hullámvölgybe kerültem. Azonban amikor azt mondják rám, hogy focista voltam, mindig helyesbítek. Labdarúgónak tartom magam, ezt hatványozottan éreztem Hollandiában, ahol harminc-negyvenezer ember előtt léphettem pályára. Hálás szívvel gondolok vissza a játékoskarrieremre, remek embereket ismertem meg, sokat kaptam a sportágtól.

– Volt előnye vagy hátránya abból, hogy édesapja a Videoton emblematikus figurája, az UEFA-kupa-döntőig menetelő csapat alappillére volt?
– Nem éreztem tehernek. Lehet, hogy mások összehasonlítottak minket, de én csak saját magamra koncentráltam. Sőt, inkább édes tehernek tartottam. Büszke voltam a pályafutására, arra, hogy legenda vált belőle a Vidinél, és motivált, hogy kicsivel többet érjek el, mint ő. Valószínűleg az akkori rendszer hibájából nem mehetett külföldre futballozni, nekem viszont összejött, hogy Hollandiában játszhattam. Azt mondta, hogy játékban jobb voltam, mint ő, ez nagyon büszkévé tett, azonban mentálisan és fizikailag ő volt az erősebb. Ráadásul részese volt a csodálatos UEFA-kupa-menetelésnek, és a végén a Real Madrid elleni döntőnek, ilyen szempontból a karrierje sokkal emlékezetesebb az enyémnél. Úgy gondolom, édesapámmal elértünk annyit, hogy az embereknek legyen szép emlékük is velünk kapcsolatban... Bárhol éljek a világban, büszke vagyok arra, hogy videotonos vagyok és az is maradok.

A magyar válogatottban négyszer kapott lehetőséget – képünkön Oroszország ellen (Fotó: Mirkó István)


„A LEGJOBB BARÁTOM VOLT, IMÁDTAM AZ ÖREGET”


– Édesapjának – érthetetlen módon – a válogatottbeli szereplés sem adatott meg, önnek viszont igen. Miként emlékszik vissza a címeres mezben lejátszott négy mérkőzésére?
– Apu mindig is büszke volt rám és ki is mutatta. Hordta a válogatottban vagy éppen a Hollandiában viselt mezeimet, de nemcsak az övé, hanem az egész családom szeretete végigkísért a pályafutásomon. A válogatott meccsei óriási tapasztalattal gazdagítottak, testközelből láthattam világsztárokat. Elég kemény sorozatba szaladtam bele, hiszen a belgák, a hollandok, az oroszok és a németek ellen léphettem pályára. Sok sikerélményem nem volt, de segített abban, hogy Hollandiába igazolják, mert már figyeltek a válogatott mérkőzésein. Hogy miért csak négyszer játszottam a válogatottban? Nem tudom. Erwin Koeman számított rám, az őt követő Egervári Sanyi bácsi az itthon játszókban bízott. Úgy hallottam, talán a sebességemmel volt gondja, bár nem tudom, valóban így volt-e. Nem nagyon futottak le még Hollandiában sem, az a belső védő, aki olvassa a játékot, nem is kerülhet ilyen helyzetbe. Ha jól emlékszem, a Siófok elleni teljesítményem nem tetszett neki, de akkor nem nézett meg, amikor az 50 ezer néző előtt lejátszott, Feyenoord elleni rangadón az egyik legmagasabb osztályzatot kaptam a mezőnyből.

– A hollandiai légiósélet után Paksra igazolt – óriási lehetett a kontraszt. Ez közrejátszott abban, hogy végül 2014-ben abbahagyta a futballt?
– Nem. Édesapám poénkodott néha, hogy Hollandia után ez olyan lehet, mintha a szülőfalujában, Kislángon játszanék. Pedig ő is szerette a Paksot, játszott is ott, én pedig családias közegbe kerültem, csodálatos embereket ismertem meg. Hálás vagyok Horváth Ferinek, amiért odavitt és bízott bennem, sajnos nem úgy alakult a szereplésünk, ahogy terveztük, aztán Csertői Aurél jött, akivel a Vidinél együtt nyertünk Magyar Kupát, és megmentett minket. Persze óriási volt a különbség a hollandiai körülmények vagy a nézőszámok között, de én jól éreztem magam még akkor is, ha nem volt sok sikerélményben részem. Egyébként hívott haza a Videoton is, de nem akartam együtt dolgozni az akkori edzővel, a portugál José Gomessel, és az anyagiakban sem tudtunk megállapodni, úgy éreztem, a múltam alapján ezen a téren is többet érdemeltem volna.

Pakson egy idényt töltött, örömmel dolgozott együtt Csertői Auréllal (Fotó: Nemzeti Sport)


– Meglepődtek Pakson, amikor bejelentette a visszavonulási szándékát?

– Először nem Pakson beszéltem róla. Talán egy baráti összejövetelen jelentettem be először, hogy befejeztem a futballt. Persze kinevettek, de aztán látták, hogy komoly a szándékom. Csertői Aurél nagyon sajnálta, de mondtam neki, hogy ne bánja, mert nem tudok segíteni már, nincs bennem tűz, becsapni sem akartam magamat, illetve a paksiakat, közös megegyezéssel, korrekt módon szerződést bontottunk és elköszöntünk egymástól. Annak örülök, hogy Aurélnál fejeztem be a pályafutásom, mindig is felnéztem rá.

– Tudta, hogy mihez kezd?
– Mondjuk úgy, hogy erőteljesen kerestem az utamat. De segített a hit, és kaptam is lehetőséget, hogy edzőként dolgozzak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Kuttor Attila mellett tanulhattam a szakmát, mellette lettem vezetőedző, egy hullámhosszon voltunk, szerintem jelenleg ő a legjobb szakember Magyarországon. De köszönettel tartozom a hágai klub vezetőinek, hogy elindulhatott náluk az edzői karrierem, illetve megtiszteltetés volt, hogy édesapám egykori csapattársai, a Disztl testvérek Siófokon velem szerettek volna dolgozni, hatalmas élményt jelentett velük az NB II-ben pályaedzőként eltöltött fél év.

Kislányával, a 12 éves Lottival

– Több mint két éve, 2019 őszén veszítette el az édesapját. Különleges kapcsolat volt önök között – sikerült feldolgoznia valamennyire a halálát?
– Próbálom azt mondani, hogy túltettem már magam rajta, de valójában sohasem fogom. Élénken él bennem, amit együtt átéltünk, és sokszor mondják, hogy olyanok a reakcióim, mint neki voltak. A legnagyobb magasságoktól a mélységekig mindent megjártunk, és iszonyatosan hiányzik. Néha elpityeredem, ha egy sztori az eszembe jut, de talán ez normális, ő is érzékeny ember volt. Hiszem, hogy velünk van, csak nem látjuk. Talán ez vigasztal, és tudom, hogy segít is nekünk, útba igazít. Korán ment el, de el kellett engednünk. Nyugodtan mondhatom, hogy jó ember volt, és ezt csupa nagybetűvel kellene írni, nagyon remélem, hogy az általa hordozott értékekből én is továbbviszek valamit.

– A hagyományos apa-fiú kapcsolaton túl igazi barátok voltak.
– A legjobb barátom volt. Sokat poénkodtunk, emeltük egymást egyre magasabbra, de ha valamelyikünk hülyeséget csinált, bátran vállaltuk a véleményünket a másikkal szemben. Mindent tudtunk egymásról, beszéltünk futballról, nőkről, buliztunk is néha. Jó volt, imádtam az öreget...

– A család szerepe, az édesanyja, a nővére, Anita még fontosabbá vált az életében?
– Óriási támaszaim ők, még akkor is, ha Hollandiában, Bredában élnek. Hálát adok Istennek, hogy példaértékű családom van, rengeteget segítünk egymásnak.

– És van egy kislánya is Székesfehérváron.

– Lottikám már 12 éves és gyönyörű, illetve ami a legfontosabb, egészséges. Néha magam sem értem, hogyan tudok ilyen messze élni tőle, nagyon jó lenne gyakrabban vele lenni, megölelni. Miatta is kecsegtető a hazatérés lehetősége. Vannak nagy álmaim edzőként, jó lenne egyszer a francia vagy a holland első osztályban dolgozni, de lehet, hogy most az a jó út, ha hazatérek egy időre. Nagyon szeretem a lányomat, de most távol vagyok, igyekszem lelkileg, anyagilag támogatni, és ott lenni, amikor szüksége van rám.

– Beszélt az álmairól. Ismét egyértelmű a cél? Hazahúzza a honvágy?
– Nem zárom ki a lehetőségét. Ha van értelmes feladat, nagyon szívesen belevágnék. A legfontosabb, hogy azt, amit játékosként és emberként tapasztaltam, át tudjam adni. Minden labdarúgó győzelemre született, és annyit tesz ezért, amennyit kérsz tőle. Egy edzőnek saját stílusának kell lennie, és hogy tudja, mit akar oktatni. Úgy gondolom, Magyarországon is lehet most minőségi munkát végezni, nagy a támogatottsága a labdarúgásnak, egyre egészségesebb a közeg. A Videoton öltözőjében volt egy felirat: „Célozd meg a Holdat, hogy elérd a kéményt!” Ezt örök igazságnak gondolom.

 AZ ÉDESAPA, A VIDI LEGENDÁJA
Idősebb Horváth Gábor a Fejér megyei Kislángon született, 14 évesen került a Videotonhoz és a Vasvári Pál Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1979-ben mutatkozott be a felnőttcsapatban, amelyben 1991-ig szerepelt, összesen 317 bajnoki mérkőzésen viselte a piros-kék szerelést. Kétszer szerzett bajnoki bronzérmet az NB I-ben, 1982-ben MNK-döntőt játszott. Legnagyobb sikerét az 1984–1985-ös évadban érte el, amikor a fehérváriak az UEFA-kupa döntőjéig meneteltek. Játékos-pályafutását követően technikai vezetője volt a Vidinek, majd a Sóstói Stadion létesítményvezetőjeként is dolgozott. Edzősködött is a piros-kékeknél, a Videoton első bajnoki címének megszerzésében is szerepe volt, a vezetőedző Mezey György jobbkezeként amolyan mindenesként dolgozott. Élete utolsó hónapjaiban a Vidi múzeumának igazgatója volt, kalauzolta az ereklyék között a látogatókat, élő lexikonként sorolta az eredményeket, mesélte a jobbnál jobb történeteket. Fiatalon, 60 esztendősen, 2019-ben ragadta el a halál.

 

2010–2011: a Videoton első élvonalbeli bajnokcsapata (az álló sorban jobbról a második Horváth)


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 22-i lapszámában jelent meg.)

2022.05.28 09:33:15

Labdarúgó NB I L. PAP ISTVÁN

Száz évvel ezelőtt jogtalan tizenegyes miatt szakadt félbe az aranyrangadó.

2022.05.25 23:43:11

Labdarúgó NB I VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Nem volt akkora bolondság, amikor Bernd Storck elkezdte mérni, elemezni, mit tudnak a legjobb magyar játékosok – mára csak kiderült, hogy az NB I-es futballpályákon sem csak védőkkel vagy éppen a csatárokkal, hanem a tudománnyal is versenyt kell futni.

2022.05.23 21:28:44

Labdarúgó NB I ZOMBORI ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Nem az anyagiak motiválják elsősorban.

2022.05.23 07:57:30

Labdarúgó NB I PIETSCH TIBOR

Bozsik Péter: Egerszegen dolgozni a bajnoki címünket hozó idényben maga volt a mámor!

2022.05.22 22:41:57

Labdarúgó NB I KUN ZOLTÁN

ALAPVONAL. Mert utólag már nagyon könnyű volt belemagyarázni, hogy a nagyképű magyar futballista nyilván úgy gondolta, majd jól megszívatja a BEK-győztes olaszt, emelget, esernyőzik, meg brazil körözik, és tessék, mekkorát koppant – természetesen szó sem volt ilyesmiről, a legjobbnak tetsző helyzetkezelés ért igazán kellemetlen véget.