Futballtörténelmünk dicsérete – Malonyai Péter jegyzete
MÁR A KEZDET KEZDETÉN biztos volt a 242. derbi előtt, hogy az edzők tudják a dolgukat. A Fradi mestere, Pascal Jansen arról beszélt, hogy munkába állásának napján elmagyarázták neki, mi is a Fradi–Újpest. Végtelenül tisztelve Jansen mestert valósabbnak tartom az újpesti Bartosz Grzelak megállapítását. Szerinte leginkább a drukkerek izgatottak ilyenkor, ő tudja, hogy különleges a meccs, de neki leginkább szakmailag.
Nekem nem kell semmit elmagyarázni a derbiről, a lassan már elfeledett történelmi háttér (belügy kontra Fradi) is számít még mindig nálam. Arról persze sohasem tudnak meggyőzni, hogy természetes, a magyar csuparekorder Ferencvárosban csak három magyar van a kezdőben egy habosra hájpolt meccsen, de ne törödjenek vele, ha nekik jó, legyen. Az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt, ez kérem, futball, nem a Kodály-módszer diadalmenete.
Ha már diadalmenet, a Fradi enyhén szólva is megtorpant picit (picit?), minden döntése a Bajnokok Ligája csoportkörére hajazott, a reményei viszont elszálltak a hőséggel terhelt nyári légben. Ez persze a klub dolga, még ha az ilyesminek náluk visszatérően nincs különösebb következménye. Az ő dolguk, de miért is lenne utóhatás, ha mindig jön egy bajnoki, és ha nem is osztály-, de osztályzatkülönbség mindenképpen. Ezt persze, ha én, aki a (nyilván) leghozzáértőbb közszolgálati szakértők pozíciókról, szűkítésről, folyosókról szóló fejtegetéseit alig értve is észreveszem, a Fradi-futballisták még inkább, így azzal a tudattal voltak fölényben az első félidőben, hogy történhet bármi, úgyis nyernek.
Füst(köd), homály borított mindent a második félidő elején, volt benne némi jelképes, hiszen jött a remény, hogy minden kitisztul, az ég és a játék is. A szünetben egyébként azt is megtudtam, hogy az Újpest mélyen védekezik, s ennek nem lesz jó vége. Jönnek a friss zöld-fehér devizakülföldiek, és oda minden lila remény. Ehhez képest sokáig csak három tizenegyest elbíráló negatív VAR-döntés (köszönet Bogár bírónak, hogy súgtak, amit súgtak, de a játék természetére esküdött) jelzett valós fölényt. A végén persze nyert a Fradi, nem mindig igazságos a játék, de: „Nézzetek a táblára!”
És ha már 242. és kedden Szent István, a történelem, köszönjük meg a dicső magyar futballmúltnak, hogy visszatérően lehetnek reményeink egy-egy derbi előtt.
Hogy bennem egyre kevésbé, az én bajom.
De: tényleg csak az enyém?
