Hazudjanak szívet – Bodnár Zalán jegyzete

Van egy régi futballközhely, amely azzal együtt, hogy egyre inkább elkoptatott, egyre stabilabb lábakon áll. Így hangzik: idegenlégióstól mindig több kell. Vagyis akkor van rá szükség, ha olyat tud, amit hazai – esetünkben magyar – játékos nem. Folyamatosan hangoztatják mindenfelé – lelátón, tévéműsorban, újságcikkben – ezt az alapigazságot, miközben a legtöbb klubvezetőnek az egyik fülén be-, a másikon kimegy.

Az NB I-es csapatok téli átigazolási tablóját nézegetve szinte szemet szúr a külföldiek nagyfokú be- és kiáramlása. Januárban a magyar élvonalba tizennyolc olyan légiós érkezett, aki külföldről jött, és tizennégy olyan külföldi távozott aktuális csapatától, aki nem a ligán belül váltott klubot, hanem el is hagyta az országot.

Sokan persze nacionalista felhangot fedeznek fel abban, amikor magyar játékosokért kiáltunk a magyar pályákra, pedig pusztán arról van szó, hogy a légiósok rendre bizonyítják: semmivel sem érnek többet a hazaiaknál, ami már csak abból is leszűrhető, hogy ugyanúgy nem tudják nemzetközi sikerekhez segíteni a honi klubokat, mint a magyar játékosok.

Ha már rossz a futballunk, legyen rossz nekünk, velünk. Ne áltassa magát senki: ereje teljében lévő jó külföldi játékos nem szerződik hozzánk. Azok a kevesek, akik beváltak – Davide Lanzafame, Danko Lazovics – lényegében már levezetni jöttek. A többiek leginkább „harmincévesen, vizes tagokkal, fölöslegesen”, ahogy a költő, Szálinger Balázs már egy évtizeddel ezelőtt is megfogalmazta nagyszerű, Otthon rend van című versében.

Hogy mégis csak jönnek és jönnek, majd mennek és mennek rendületlenül, nyilván jó biznisz a játékosügynököknek és sok esetben a klubvezetőknek is. Beállnak a szponzorfal elé kezükben az új mezükkel, talán aznap hallják először új csapatuk nevét, mosolyognak ostobán a fotón, nyilatkoznak, hogy minden álmuk teljesült azzal, hogy az NB I-be szerződtek. Nyilván egyetlen futballistát sem tudnának mondani a klubtörténelemből, jó, ha a klubszíneket eltalálnák, aztán eltöltenek itt fél-egy évet lélektelenül, majd a következő átigazolási időszakban már egy szlovák/osztrák/ukrán/török csapat szponzorfala előtt mosolyognak ugyanolyan bután, kezükben az új mezükkel.

Csak azt a kifejezést ne látnám az arcukon. Azt a gyilkos nihilt. Azt az üveges semmit. Hogy ismét a zalaegerszegi költő fentebb citált versét idézzük: „S tudtuk, tudtuk/hogy nem meghalni jöttek/Hogy Egerszeg csak egy ötlet/Kényelmes téli bajnoki szünet/Kontinentális éghajlat és nevekre éhes/Nehéz, régi, romlott klubvezetés/Egy légiósnak mégse kilencven/Legyen több perc a helyi élet/Ne lássunk az arcára írva/Gondolkodást vagy célszerűséget/Hazudja azt, hitesse el, igen/Hogy: szíve van/s az a szív a miénk.”