Üllői úti kérdés: sok-e a 43 kapott gól?

A kapott gólok tekintetében a 43-szor kapituláló Ferencváros – a DVSC-vel holtversenyben – a kilencedik helyen végzett a 2010–2011-es labdarúgó-bajnoki szezonban, a zöld-fehérek (és a hajdúságiak) mögötti traktusokat csak a Vasas (46), a ZTE (47), az MTK (49), a Lombard Pápa (52), a Kecskeméti TE (56) és a Szolnoki MÁV (56) foglalta el a vonatkozó rangsorban.

E statisztikai mutató is jelzi: a Fradi védekezésében, hátvédsorának munkájában valami nagyon „nem stimmelt" a mögöttünk hagyott évadban – három mérkőzésen meg különösen gyengén (hogy ne mondjuk, katasztrofálisan...) muzsikált a csapat védelme. A 6. fordulóban hatot szedett be Újpesten (0–6), a 19. fordulóban ötöt otthon a Videoton ellen (0–5), a 28. fordulóban pedig négyet a ZTE-től (4–4), ugyancsak az Üllői úton. A zalaegerszegiek ellen ráadásul egyetlen félidő is „elég" volt a négy kapott gólhoz. A zöld-fehér híveket a frász kerülgette ezeken a találkozókon...

Ha belelapozunk az évkönyvekbe, azt látjuk, a IX. kerületben ritkaságszámba megy az egy idény alatt beszedett 40 gól. A gárda eddig 109 hivatalos bajnoki szezont tudhat maga mögött – ebből hármat az NB II-ben játszott –, és mindössze 20 alkalommal kapott egy idényen belül 40 vagy annál több gólt. Legutóbb 1998–1999-ben, először pedig 1935–1936-ban – bajnoki bemutatkozását követően három és fél évtizeddel!

A húszból csupán ötször zördült meg a hálója 50-nél is többször, és ebből mindössze egyszer (!) volt „plusz 60-as" a szezonja, az 1941–1942-es évadban, amikor egy híján 70 gólt kapott (124 szerzett találat ellenében!). Érdekes, hogy a gyenge lábakon álló védelem többnyire – mint jelen esetben is – nem nyomta rá a bélyegét a szereplésre: a Fradi, miközben szépen kapta a gólokat, húszból csak háromszor került az első haton kívülre, ezzel szemben 13-szor végzett dobogón, sőt ebből kétszer (1940–1941, 1994–1995) meg is nyerte a bajnokságot.

A Ferencvárosnak a negyvenes évek elején, valamint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján volt leginkább sebezhető a védelme. Mindkét „nagy korszaknak" megvan a maga magyarázata.

A negyvenes évek elején (beleértve a harmincas évek végét is) a Fradi futballozott a leglátványosabban, a leginkább gólra törően az amúgy sem bunkerfutballjáról híres magyar mezőnyben, aminek az lett az eredménye, hogy hetesével-nyolcasával-kilencesével, sőt olykor tízesével termelte a gólokat, így megtehette, hogy kevesebb figyelmet szenteljen a védekezésére. A fiatalabbak kedvéért ideírjuk: akkortájt olyan csatárgigászok rúgták a bogyót zöld-fehérben, mint Toldi Géza, Finta Károly, Sárosi György dr., Kiszely István vagy a még mindig élő legenda, a 92 éves Gyetvai László.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján elsősorban azért került a „szokásosnál” több gól a ferencvárosiak hálójába, mert az NB I létszámának megemelésével a mérkőzésszám is megemelkedett (30-ról 34-re). Megjegyzendő azonban, hogy ez a garnitúra sem a bekkeléséről/védőiről, hanem a rohamairól/támadóiról volt híres inkább: a jobbszélsőposzton Pusztai László, később Murai Sándor, majd Szabadi László, centerként Szabó Ferenc, később Szokolai László, balszélsőként Magyar István, később Pogány László, majd Pölöskei Gábor, és mindenekelőtt a középpályáról előretörő Nyilasi Tibor alkotta a Fradi támadószekcióját.